Van-e ma 2023-ban létjogosultsága a film noirnak? És most nem a 40-es, 50-es évek legendás, amerikai bűnfilmhullámának hatásából táplálkozó, de modern környezetben játszódó, modern hangvételű noirra gondolok. Hanem a klasszikus, keménykalapos, ballonkabátos, cigifüstös noirra, ami egy hard boiled krimiregény adaptációja, magánhekussal, végzet asszonyával, hollywoodi álcsillogással. Bár vannak még (leginkább önreflexív) próbálkozások ebben a mederben, de a körömszakadtáig régimotoros Marlowe sajnos nem sok jó okot ad a filmcsoport létezésére.
Kezdhetjük akkor ott is, hogy vajon mikor láttuk utoljára Raymond Chandler híres magándetektívjét a nagyvásznon: kábé fél évszázada, a 70-es években és már akkori felbukkanásai is igen jelképesek voltak. Robert Mitchum régivágású, öreg detektívfiguraként formálta meg a Kedvesem, Isten veled és A nagy álom adaptációiban, de mindkét filmet inkább csak a fanatikusok és a lexikonok jegyezték meg. Ellenben Elliot Gould csetlő-botló, passzív vesztese és Robert Altman bátran szubverzív megjelenítése az 1973-as Hosszú búcsúban kultikus lett: az ezerszer látott noirhős és a zsáner elemeinek parodisztikus kiforgatása a műfaj és Marlowe temetéseként működött. Chandler akkor már csaknem tizenöt éve halott volt, nem volt, aki tovább szője a rejtélyeket és a magányos detektív sorsát. Legalábbis idáig.
Engedélyezett folytatásregények közül csak néhány született az elmúlt évtizedben (az egyik közülük az utolsó Chandler kézirat, a Poodle Springs befejezése volt), viszont a Marlowe alapja egy előzménykönyv, amit a híres, ír regényíró John Banville jegyzett „Benjamin Black” álnéven 2014-ben. Illő, hogy ezt az alapanyagot két másik ír származású alkotó vitte filmre: William Monahan, A tégla Oscar-díjas forgatókönyvírója és Neil Jordan, aki számára a stilizált bűnfilmek világa abszolút nem ismeretlen terep (elég csak a 86-os Mona Lisára vagy A síró játékra gondolni). Éppen ezért állok elég értetlenül a végeredmény előtt, hogy egy ilyen tehetséges író és egy ilyen markáns képi világgal dolgozó rendező, hogy tudnak tető alá hozni egy öreguras, megfáradt, jellegtelen filmet, ami olyan mintha valaki a régi idők klasszikusait másolná, csak rosszul.
A cselekmény indítópontja igazi, vérbeli Philip Marlowe sztori, amit még elő lehet húzni azzal érvelve, hogy még csak 1939-ben járunk, pár hónappal A nagy álom eseményei előtt. Egy titokzatos szőke hölgy, név szerint Clare Cavendish (Diane Kruger) jelenik meg Marlowe irodájában azzal a kéréssel, hogy nézzen utána szeretője, Nico Peterson eltűnésének. A férfi papíron halott, a Corbata Club előtt hajtott végig egy kocsi a fején, de Clare esküszik, hogy mindkét szemével látta. Marlowe persze nekilát felgöngyölíteni a szálakat, amibe hamarosan belekeveredik a klub gyanús főnőke (Danny Huston), két erőszakos mexikói, Peterson húga (Daniela Melchior), Lou Hendricks drogbáró (Alan Cumming) és Clare ex-filmsztár anyja is. Összeesküvés, emberrablás, nyomozás és halál, a pálmafák és Hollywood árnyékában.
Az ismert recept, amit látszólag nem lehet elrontani. Pedig de, nagyon is el lehet.
A noirokat általában két, nagyon jellegzetes stílusjegy alapján tudjuk azonosítani. Az egyik a képi világ, amit erősen kontrasztos fény-árnyék viszonyok, füstből, ködből, sötétből kibontakozó emberi alakok, a főhősök lelki megborulását kihangsúlyozó beállítások jellemeznek.
Ezt fekete-fehérben talán könnyebb is demonstrálni, mint színes filmben, de Jordan ezt még tudja hozni,
noha a cselekmény nagy része inkább világosban játszódik és a kameraszögek és árnyékok helyett inkább a színvilággal játszik. A kései Jordan filmekben látott mélysárga – opálzöld szűrők, neonfénytől izzó helyek, szűrt napfényű, külső felvételek, adnak egyfajta mesterséges, korhűséggel szembemenő stilisztikát a miliőhöz. Amire még pluszban rá is dob egy lapáttal, hogy nem Los Angelesben, hanem Barcelonában vette fel a film nagy részét (mert talán már csak ott vannak századeleji, korhű villák).
Viszont a klasszikus noirokra jellemző gyors tempó, az események sűrítése már abszolút nincs jelen. A Marlowe nincs két óra, de legalább háromnak érzi az ember. A nyomozó csigalassú ritmusban vonszolja magát jelenetről, jelenetre, aminek nagy részében Neeson magánkopója hosszasan kérdezősködik, miközben a vele szemben lévő figurák ontják a vég nélküli expozíciót, időnként nyomoz és néha pofán vág egy-két rosszarcút, akik rosszat akarnak neki. De az utóbbi is olyan stílusban felvéve és megvágva, hogy még negyven éve is lomhának számított volna.
A Marlowe dialógusaiban és jeleneteiben nincs se intenzitás, se humor,
se szexuális feszültség (Kruger Cavendishe a filmtörténelem egyik legbénább femme fatale-ja, akit Marlowe úgy pattint le magáról, mint egy pormacskát), se veszély. A nagy összeesküvés szétfolyik, minden halál és tett üresen kong ebben az olcsó, lakmuszpapírral lemásolt közhelygyárban.
Ezt a döcögést kis részben felírhatjuk a teljesen bizarr szereposztásnak is. Liam Neeson még csak nem is lenne rossz választás Philip Marlowe-nak, ha nem lenne legalább húsz évvel idősebb a szerephez. A film ráadásul magának ássa az árkot azzal, hogy azt próbálja implikálni: hősünk még csak a negyvenes évei elején jár – miközben Neeson nagypapás mozgása ennek az ellenkezőjét tudatja velünk. De pont ilyen hibás szandálként lóg ki szinte mindenki ebben a filmben (talán csak az egykori hollywoodi nagyasszonyt játszó Jessica Lange az, aki hoz valamiféle tényleges karizmát és színt a játékába), mintha tudatosan a legbizarrabb módon válogattak volna ki minden színészt, csak itt ennek nincs semmilyen posztmodern éle vagy kritikája ezeknek a döntéseknek, szemben az Altman csinálta Hosszú búcsúval.
Nem azért nehéz a Marlowe-ról írnom, mert nem akarom az olvasóknak felfedni a sztori nagy csavarjait.
Hanem piszok hálátlan cikkalany: az a fajta film, ami eldöcög, végig tudja nézni az ember, de szinte semmi kiemelkedő nincs benne. Agyatlan szórakozásnak túl komoly, profi műfajfilmnek túl slampos és gyenge. De még csak nem is nézhetetlenül vagy emlékezetesen rossz, jólfésült, a középszerűség alján kapaszkodó iparosmunka, amiben évtizedes profik dolgoztak, de mindenki csak a minimálisat tette bele, annál egy centivel se többet. Megnézed, elfelejted. Ennél jóval többet érdemelt volna egy ilyen ismert karakter, de elég, ha lekapjuk Chandler könyveit a polcról vagy elindítjuk Hawkes klasszikusát: az igazi Philip Marlowe-t azokban megtaláljuk!
