Minden idők egyik legnépszerűbb játékának adaptációja, a Warcraft – A kezdetek másodrangú fantasy, híján az alapanyag gazdagságának. De legalább őszinte. Nincs egészen veszve.
Mind a háttér-birodalom, mind a költségvetés, a pozícionálás és a marketing azt jelzi, hogy első osztályú megafantasyt akart gyártani a Blizzard; a film lezáratlansága minimum trilógiára utal. (Csakugyan: a cég azzal vetett el egy kezdeti forgatókönyv-tervet, hogy az túlságosan hasonlít A Gyűrűk Urára – micsoda vakmerő mérce!)
Az eredmény mégis másodvonalbeli mese. Miért? Mert mind a világépítés, mind a sztori, mind a technika gyenge.
A világépítés attól szenved, hogy a Warcraft-univerzum gazdagsága nem talál utat a filmbe. „A kezdetek” sztorija két Warcraft-regényből származik (ezek a Rise of the Horde, amely az Azeroth világát megszálló horda eredetét meséli el, és a The Last Guardian, ami pedig az emberek első reakcióját), időszaka pedig az 1994-es első Warcraft játékéval egyezik meg. Haldokló világukból menekülő orkok törnek be Azeroth ember-tünde-törp világába; Gul’dan, a warlock (Daniel Wu) halálos mágiát használ, amivel kivívja Durotan, a nemes klánvezér (Toby Kebbell) ellenszenvét és a félvér Garona (Paula Patton) gyűlöletét – miközben a védekező emberi oldalnál is törések támadnak: a harcos Anduin Lothar (Travis Fimmel), Llane király (Dominic Cooper) és Medivh, a mágus (Ben Foster) együttműködése szívélyesből egyre nehézkesebbé válik.
Sok a név? A főbb karakterek felét, ha elsoroltam. Ez egy olyan film, ahol előre ismerni kell a – nos, a mindent: a szereplőket, a motivációkat, a hátteret, a városokat, a titkos szervezeteket, a mágia működési elvét, az ork frakciók felépítését, mert ez bizony nem magyaráz. Ami rendben is lenne egy, a rajongók számára készült online műnél. De egy 160 millió dolláros mozifilmet nem a rajongói rétegnek szánnak, hanem minden, a fantasy iránt érdeklődő embernek. Mi pedig vakarjuk a fejünket.
A látszólag jelentőségteli különbséget zöld és nem-zöld orkok között a film végéig sem értettem meg. Állítólag szerepelt a legendás fegyver, a Doomhammer; a vérbeli rajongó felismeri, a film azonban egy árva alkalommal sem utal rá. És ugyanígy: a rajongó alighanem tudja, ki az a Medivh, azonban jelentősége dacára alig dolgozták ki a karaktert és motivációit. Utánaolvastam – mély machinációk állnak mögötte démonos-világpusztítóstul; mindebből egy nyiff sem hallatszik a filmben.
A Gyűrűk Ura-trilógia – a sarkcsillag, a viszonyítási pont – szintén sok felfedezni való kincset rejtett el a világot jól ismerő olvasó számára, mégis: könyvszűzen is beültek rá a milliók és imádták (és értették és pompásan szórakoztak). A Warcraft viszont alapvető történetelemeket hagy ki. És száz percben nincs sok esélye kibontani még azokat a karaktereket és szálakat sem, amelyeket legalább úgy-ahogy megismerünk: még egy alapos óra kellett volna a filmnek, vagy egy feszesebb forgatókönyv, vagy egy előkészítő kurzus a nézők számára, vagy fél év ajándék WoW-előfizetés.
Persze lehetett volna rosszabb. Duncan Jones rendező (Hold, Forráskód) igazán szívvel-lélekkel gyártotta a produkciót és elkerülte legalább a történetmesélés főbb csapdáit: a film nem laposodik el, nem esik szét; a karakterek hiányosságaik ellenére legalább kedvelhetők, az akció érthető (ha nem is túl látványos), és egy tíz éves gyerkőc is követheti a cselekmény lényegét – élvezheti is, ha először lát effélét. És ami a Warcraft nagy erénye: a film őszinte. Egy eszképista játék-fantasy, ami nem is mutatja magát többnek. Narratívája sablonos, de vállalja.
Jones legszebb eredménye, hogy – saját elmondása szerint – ragaszkodott mindkét oldalt alaposan bemutatásához (eredetileg csak az egyik oldal nézőpontját követte volna a sztori, alighanem a Szövetségét). Ez adja a Warcraft egyetlen valamirevaló értékét: finoman felemeli a kaszabolós-varázslós porból és közös értékeket kínál embereknek és orkoknak, ezáltal létrehozva valami majdnem-morális tartalmat – primitívet bár, de érték-félét, amiről alkalmasint a film után is tűnődni lehet.
Ami a technikát illeti: Jones azt is elmondta, hogy bár a film világa high fantasy, ő szerette volna lehorgonyozni a valóságba, azzal együtt, hogy megtartja a játék küllemét és hangulatát. Így a film stílusa hű maradt a játékhoz, és a jócskán eltúlzott kosztüm-koncepció lehetetlenné tette a grafikai hihetőséget. (A jelmez és a díszletek egyébként önmagukban gyönyörűek.) Nagyobb baj, hogy a mágikus effektek valóban a tíz évvel ezelőtti videójátékos grafika szintjén mozognak, és hogy az orkok, a film fő látványosságát jelentő figurák csupán majdnem élethűek – egy-egy mozdulaton, ugráson, kézbe vett tárgyon meglátszik, hogy nincs ott valójában az alak. Az effektek gyártásának vezetője Bill Westenhofer volt, aki Oscar-díjat nyert a Pi élete című filmért (és aztán csődbe ment miatta) – a szakértelem és a művészet tehát adott; ki tudja, talán a motion capture technológia mégsem jár még a tökéletesség közelében.
Ennyi pont elég a másodrendűséghez. A Blizzard tíz évvel ezelőtt jelentette be, hogy filmet készít a Warcraft világában – a World of Warcraft akkor már két éve volt a világ egyik legnépszerűbb játéka és a legnagyobb MMORPG. Tíz évhez és a gigantikus Warcraft-univerzumhoz méltatlan ez a végeredmény. A rendezésre egyébként Uwe Boll is bejelentkezett a stúdiónál, de elhajtották. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó döntés volt: talán jobb szívvel szórakoznánk egy idióta Warcrafton, mint azon, amelyik majdnem sikerült.
[author_bio author=”havasmezoi”]
