Paul Schrader író-rendező kertészetből költészetet farag a Master Gardener című filmben, amiben egy rovott múltú férfi próbál meg újra gyökeret ereszteni.
A forgatókönyvíróként (Taxisofőr, Dühöngő bika) és filmteoretikusként hetvenes évek óta tevékenykedő Paul Schrader filmrendezői pályája a későn érő virágok magabiztosságával bimbózott ki a 2010-es évek második felében. Rendezői karrierje a 2017-es A hitehagyott című filmmel kapott szárnyra, amely a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált és később Oscar-jelölést is kapott legjobb forgatókönyv kategóriában. A hitehagyott nem csak szakmai fordulópontot jelentett, hanem egy „schraderi” filmtrilógia nyitódarabjaként is szolgált. A trilógia a 2021-es Svindlerrel folytatódott és a 2022-es Master Gardener című filmmel zárult – utóbbi idén került moziforgalomba. Noha ezek különálló, egymástól független történetek, a trilógia darabjait egy pontosan körvonalazott hőstípus köti össze. Mindegyik filmben terhes múltú, középkorú férfiakat ismerhetünk meg, akik introspekció és narráció révén tematizálják a bűntudat, az újrakezdés, az egyéni és közösségi-társadalmi felelősségvállalás kérdéseit.
A Master Gardener főhőse, Narvel (Joel Edgerton) megbecsült műkertészként dolgozik egy idősödő, gazdag úrihölgy, Norma (Sigourney Weaver) birtokán. A férfi és nő közötti munkáltatói viszonyt egy pragmatikus szeretői viszony egészíti ki, melyben Narvelnek egyértelműen alárendelt szerep jut. Alárendeltsége abból is fakad, hogy Narvel titkolnivaló múltjának egyedül Norma az ismerője. A korábban neonáci elveket valló (és gyakorló) Narvel egy tanúvédelmi program keretében kapott második esélyt Norma „tündérkertjében.” A konszolidált, kertészetre fókuszáló hétköznapokat Norma fiatal rokona, Maya (Quintessa Swindell) töri meg, aki – traumatikus múltja és jelene miatt – egyből sorstársává válik a középkorú Narvelnek.
A főhős műkertészet és botanika iránti elkötelezettsége a filmelbeszélés organikus részévé válik a Master Gardenerben. Az emberi élet és kertészet közötti analógiák kapcsán a magyar közönségnek akár József Attila is eszébe juthat („magamat is elültetem”), nem véletlen, hogy a filmet is erős líraiság jellemzi.
Schrader a Master Gardenerrel olyan tájképet hoz létre, melyben egy metaforikus víztükör kettőzi meg az értelmezés szintjeit:
a növények fejlődése párhuzamosan halad a karakterbéli fejlődéssel, a jó termőföldre rímel a pozitív emberi környezet, amely elősegíti a növekedést. A türelem, a figyelem és az „öngondozás” erényei így szervesen épülnek bele a műkertészeti tényeket és tippeket is felsorakoztató filmelbeszélés szövetébe. Ami még fontosabb, hogy a természet ciklikussága, a bimbózás és hervadás elkerülhetetlensége megerősíti szereplőink azon hitét, miszerint lehetséges az újrakezdés: a múltat hátrahagyva új életet kezdhetnek, újra virágba borulhatnak. Növényi fejlődés és emberi jellemfejlődés kéz a kézben jár tehát, olyan filmnyelvet létrehozva, amely megköveteli a meditatív hangsúly iránti érzékenységet.
A kertészetben rejlő költőiséget szépen kiaknázó film további jellegzetessége az elemelt, alkalomadtán transzcendenciába átnyúló hangnem. A Master Gardener távolról sem klasszikus elbeszélőfilm, dacára annak, hogy intrikákkal dúsított viszonyokat és pontos cselekményvezetést vonultat fel. Schrader intellektuális alapállása egyrészt szerzőivé, másrészt viszont „nehéz” filmélménnyé is teszi a filmet.
Az introspekció és a meditatív hangnem erősebb, ugyanakkor fogyaszthatóbb formát nyert A hitehagyottban, félő, hogy a Master Gardenerben rossz irányba dől el a mérleg.
A beállításokban és látványvilágban is megjelenő mesterkélt letisztultság nyerő táptalajt nyújt az elemeltséghez, de ugyanezen folyamat egyenes (és feltehetőleg szándékos) következménye egyfajta elidegenítő érzet. Az elidegenítés azonban annyira sikeres, hogy a Master Gardenerben már a szereplőkhöz is nehezebb kapcsolódni. Laboratóriumi pontossággal létrehozott szimbólumokká, fogalmakká alakulnak át; Schrader intellektualitásának kivetüléseivé, semmint hús-vér figurákká lesznek.
Joel Edgerton kimért, minimalista játéka passzentosan illeszkedik Schrader rendezői stílusához, nem mellesleg üdítő a gyakran mellékszerepekbe rendelt színészt főszerepben látni. Sigourney Weaver a gazdag, idősödő nő szerepében kimondottan megnyerő, játéka egyszerre képes kidomborítani karakterének ridegségét és sebezhetőségét is. Emellett dicsérendő, hogy tapasztalt szakmabeliek mellett Schrader egy fiatal, feltörekvő színésznőnek is lehetőséget adott – Quintessa Swindell Maya szerepében méltó katalizátora lesz az eseményeknek.
A Master Gardener így a Schrader-trilógia középfajsúlyú darabja, amely – némi keserű szájízzel – azzal is szembesíti nézőjét, hogy a rendező elmúlt években követett hőstípusa megfáradni látszik.
A kertészeti-természeti analógiákat érzékenyen vegyítő film líraisága ugyan magával ragadó, kérdéses, hogy nem-e lehetett volna mindezt megvalósítani anélkül, hogy eltávolodjunk szereplőinktől.
Mindenesetre Schrader ezúttal egyértelműen hisz az újrakezdésben, abban, hogy a magok mellett „magunkat is elültetve” újra kivirágozhatunk, új gyökereket ereszthetünk.
