Kritika

Kertész leszek – A főkertész

Paul Schrader író-rendező kertészetből költészetet farag A főkertész (Master Gardener) című filmben, amiben egy rovott múltú férfi próbál meg újra gyökeret ereszteni. 

A forgatókönyvíróként (Taxisofőr, Dühöngő bika) és filmteoretikusként hetvenes évek óta tevékenykedő Paul Schrader filmrendezői pályája a későn érő virágok magabiztosságával bimbózott ki a 2010-es évek második felében. Rendezői karrierje a 2017-es A hitehagyott című filmmel kapott szárnyra, amely a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált és később Oscar-jelölést is kapott legjobb forgatókönyv kategóriában. A hitehagyott nem csak szakmai fordulópontot jelentett, hanem egy „schraderi” filmtrilógia nyitódarabjaként is szolgált. A trilógia a 2021-es Svindlerrel folytatódott és a 2022-es A főkertész című filmmel zárult – utóbbi idén került moziforgalomba. Noha ezek különálló, egymástól független történetek, a trilógia darabjait egy pontosan körvonalazott hőstípus köti össze. Mindegyik filmben terhes múltú, középkorú férfiakat ismerhetünk meg, akik introspekció és narráció révén tematizálják a bűntudat, az újrakezdés, az egyéni és közösségi-társadalmi felelősségvállalás kérdéseit.  

A Master Gardener főhőse, Narvel (Joel Edgerton) megbecsült műkertészként dolgozik egy idősödő, gazdag úrihölgy, Norma (Sigourney Weaver) birtokán. A férfi és nő közötti munkáltatói viszonyt egy pragmatikus szeretői viszony egészíti ki, melyben Narvelnek egyértelműen alárendelt szerep jut. Alárendeltsége abból is fakad, hogy Narvel titkolnivaló múltjának egyedül Norma az ismerője. A korábban neonáci elveket valló (és gyakorló) Narvel egy tanúvédelmi program keretében kapott második esélyt Norma „tündérkertjében.” A konszolidált, kertészetre fókuszáló hétköznapokat Norma fiatal rokona, Maya (Quintessa Swindell) töri meg, aki – traumatikus múltja és jelene miatt – egyből sorstársává válik a középkorú Narvelnek.   

A főhős műkertészet és botanika iránti elkötelezettsége a filmelbeszélés organikus részévé válik A főkertészben. Az emberi élet és kertészet közötti analógiák kapcsán a magyar közönségnek akár József Attila is eszébe juthat („magamat is elültetem”), nem véletlen, hogy a filmet is erős líraiság jellemzi.

Schrader A főkertésszel olyan tájképet hoz létre, melyben egy metaforikus víztükör kettőzi meg az értelmezés szintjeit:

a növények fejlődése párhuzamosan halad a karakterbéli fejlődéssel, a jó termőföldre rímel a pozitív emberi környezet, amely elősegíti a növekedést. A türelem, a figyelem és az „öngondozás” erényei így szervesen épülnek bele a műkertészeti tényeket és tippeket is felsorakoztató filmelbeszélés szövetébe. Ami még fontosabb, hogy a természet ciklikussága, a bimbózás és hervadás elkerülhetetlensége megerősíti szereplőink azon hitét, miszerint lehetséges az újrakezdés: a múltat hátrahagyva új életet kezdhetnek, újra virágba borulhatnak. Növényi fejlődés és emberi jellemfejlődés kéz a kézben jár tehát, olyan filmnyelvet létrehozva, amely megköveteli a meditatív hangsúly iránti érzékenységet.

A kertészetben rejlő költőiséget szépen kiaknázó film további jellegzetessége az elemelt, alkalomadtán transzcendenciába átnyúló hangnem. A főkertész távolról sem klasszikus elbeszélőfilm, dacára annak, hogy intrikákkal dúsított viszonyokat és pontos cselekményvezetést vonultat fel. Schrader intellektuális alapállása egyrészt szerzőivé, másrészt viszont „nehéz” filmélménnyé is teszi a filmet.

Az introspekció és a meditatív hangnem erősebb, ugyanakkor fogyaszthatóbb formát nyert A hitehagyottban, félő, hogy A főkertészben rossz irányba dől el a mérleg.

A beállításokban és látványvilágban is megjelenő mesterkélt letisztultság nyerő táptalajt nyújt az elemeltséghez, de ugyanezen folyamat egyenes (és feltehetőleg szándékos) következménye egyfajta elidegenítő érzet. Az elidegenítés azonban annyira sikeres, hogy A főkertészben már a szereplőkhöz is nehezebb kapcsolódni. Laboratóriumi pontossággal létrehozott szimbólumokká, fogalmakká alakulnak át; Schrader intellektualitásának kivetüléseivé, semmint hús-vér figurákká lesznek.

Joel Edgerton kimért, minimalista játéka passzentosan illeszkedik Schrader rendezői stílusához, nem mellesleg üdítő a gyakran mellékszerepekbe rendelt színészt főszerepben látni. Sigourney Weaver a gazdag, idősödő nő szerepében kimondottan megnyerő, játéka egyszerre képes kidomborítani karakterének ridegségét és sebezhetőségét is. Emellett dicsérendő, hogy tapasztalt szakmabeliek mellett Schrader egy fiatal, feltörekvő színésznőnek is lehetőséget adott – Quintessa Swindell Maya szerepében méltó katalizátora lesz az eseményeknek.

A főkertész így a Schrader-trilógia középfajsúlyú darabja, amely – némi keserű szájízzel – azzal is szembesíti nézőjét, hogy a rendező elmúlt években követett hőstípusa megfáradni látszik.

A kertészeti-természeti analógiákat érzékenyen vegyítő film líraisága ugyan magával ragadó, kérdéses, hogy nem lehetett-e volna mindezt megvalósítani anélkül, hogy eltávolodjunk szereplőinktől.

Mindenesetre Schrader ezúttal egyértelműen hisz az újrakezdésben, abban, hogy a magok mellett „magunkat is elültetve” újra kivirágozhatunk, új gyökereket ereszthetünk.

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com