A Maugli (Mowgli: Legend of the Jungle) A dzsungel könyve legújabb adaptációja, mely a korábbi, nagyon sikeres próbálkozások után most sötétebb tónusra váltott. Külön érdekesség, hogy a motion capture eljárással készült filmet a technológia emblematikus színésze, Andy Serkis rendezte.
Rudyard Kipling eredeti könyvének komorabb hangvételét volt hivatott mozivászonra emelni az eredetileg Jungle Book Origins címmel futó alkotás. Andy Serkis szerelemprojektje sok évig készült – leginkább a CGI tökéletesítése miatt húzódtak el a munkálatok. Időközben a Disney is bejelentkezett, hogy megfilmesítené a művet, bár inkább saját rajzfilmjükből készítettek élőszereplős verziót nagy sikerrel 2016-ban. Serkis így csak második lehetett, de kezében volt egy ütőkártya: a mesefilmes, musicales körítés helyett egy komolyan vehető dramaturgiával érvényesebb, akár még újszerűbb élményt adhat majd a nézőknek.
Csakhogy nem hitt benne a stúdió, így a Warner új precedenst teremtve a (feltehetően) százmilliós büdzséjű filmjét eladta a Netflixnek. Jelzésértékkel szolgált ez a közönség számára, hiszen ha kételkednek a sikerben, közel sem biztos, hogy jó film van a birtokukban. A stúdiók és cégek adok-kapok babrálásai azonban a film tényleges minőségén nem változtatnak, csupán alaposan befolyásolják a befogadási hajlandóságot.
Pedig a Maugli megérdemli a figyelmet annak ellenére, hogy egy összecsapott film lett. A dzsungelben felnevelkedő fiú történetét tisztességesen felmondja, csak belecsepegtet annyi esendőséget, dühöt, frusztrációt és veszélyt, hogy az biztos rémálmokat okozzon egy kisgyerek számára. A Maugli felnőtteknek készült, de mi érdekelheti kevésbé a felnőtteket, mint egy beszélő állatos film? Ez lehetett az a motívum, ami miatt a Warner kihátrált –
ez a történet közel sem olyan befogadható, mint a dalokkal feldúsított felújított verzió, holott némely elemében sokkal jobb annál.
Az egyik legfőbb javulást a főszereplő figurájában érhetjük tetten. Ami miatt a Maugli valamennyire működik, az a főszereplő, Rohan Chand alakítása. Serkis filmjében a főhős nem egy alsógatyás óvodás, aki úgy sétálgat a dzsungelben, mintha csak a játszótéren lenne. Tudjátok: mint a 2016-os filmben, ahol Maugli volt messze a leggyengébb pont, mert csak egy teljesen átlagos kisgyerek volt. Itt a karakter egyértelműen a dzsungel gyermeke: tetőtől-talpig mocskos, bogarakat eszik és próbál állatias vonásokat magára erőltetni. Rohan Chand Mauglija frusztráltságban, bűntudatban, vérben és verejtékben dagonyázik.
A Maugli nagy konfliktusa, hogy a főszereplő képes-e állattá válni, vagy genetikailag meghatározott számára, hogyan éljen? A kérdésbe könnyen bele lehet vetíteni modern társadalmi problémákat. Maugli az állatok és az emberek világában is egyaránt megfordul. Származását tekintve az emberek közt a helye, ám a történet mégis azt sugallja, hogy az állatvilág az otthona – és az otthonod az, amit te annak tekintesz. Kissé érthetetlen is ez az értékválasztás a film végén, hiszen Maugli egy nagyon nehéz helyzetben lévő figura: egyik világba se tartozik igazán.
Bár állatok nevelték, a farkasok törvényeinek képtelen megfelelni. A falka nagy próbatételét, ami egy hatalmas verseny, képtelen végigvinni négy lábon (ahogy egy igazi farkas), hiszen a teste nem így fejlődött, nem ez az optimális tartása. Csupán emberi leleményességét használva tehet eleget a kihívásnak, így viszont nem igazán bizonyítja be a falkának, hogy méltó tag. Az embereknél pedig túlságosan állatias, szocializálatlan és vad figura.
A két világ határán imbolygás azonban rálátást biztosít mindkettőre.
Mindkét közeg veszélyesnek látja a másikat, mindkettőben vannak nemesebb, szeretetteljesebb és ádázabb személyek. Ez maradt az élet rendje, Maugli kezében viszont megvan a döntés, hogy válasszon ezek közül. És – bár vitatható –, de szerintem rossz döntést hoz.
A film állítása, hogy jöhetsz bárhonnan, legyen bármilyen a bőrszíned, a származásod, teljes értékű tagja lehetsz a társadalomnak, ha elsajátítod a kultúrát és az értékeket. Önmagában ez egy progresszív gondolat, de nem lehet lemodellezni ezt az állatok kontra emberek világával. Más az, ha Szudánban nő fel a magyar gyerek, és így szudáni identitása lesz, mintha egy teljesen másik faj közt cseperedik fel az emberkölyök.
Vagy Serkis számára a kulturális relativizmus még az állatokra is kiterjed, sőt az ember és állat közt nincs is igazi különbség?
Serkisről tudjuk, hogy többször alakított (King Kong, A majmok bolygója) már állatokat – elég hitelesen –, így biztosan rokonszenvet érez irántuk. Azonban túlzó leegyszerűsítés a részéről az, hogy egy kalap alatt kezelhetjük a két dimenziót. Itt lép be az agyműködés, majd a neveltetés, a civilizáció és a társadalom kialakulása: a homo sapiens erre képes volt az állatokkal ellentétben. De minek a civilizáció, ha ugyanúgy gyilkolunk és terrorizáljuk egymást? Messzire visznek ezek a következtetések, de egy biztos: Serkis kicsit pesszimistán áll az emberiséghez. Lehet, hogy vannak köztünk orvvadászok és gyilkosok, de nem ez alapján kell megítélni mindenki mást – csakúgy, ahogy Sir Kán sem reprezentálja az egész dzsungelt. Ha pedig a dzsungel úgy jó, ahogy van, Maugli sem kell oda, hogy a helytartója legyen, hiszen ami a civilizáción kívül működőképes maradt, az egy kisfiú vezénylete nélkül is köszöni, jól meglesz.
A második filmjével (első a Lélegzetvétel volt) Serkis kicsit belebonyolódik abba, miről is akar igazán mesélni. Hiába volt ez a projekt a szívügye, nem volt képes erősen összefogni és vászonra ültetni.
Több beállításon látszik, hogy csupán félmunka, nem fejezték be.
Illetve a film sodrása is különös: sokszor az az ember érzése, hogy válogatott jeleneteket néz egymás után, néhol – kifejezetten a faluban játszódó részeknél – pedig olyan, mintha több szegmens a vágóasztal martalékává vált volna.
Amiben képes volt izgalmasat alkotni, az a motion-capture, mely őt annyira híressé tette. Az állatokat itt is A-listás színészek alakítják, és ezúttal nemcsak a hangjukat adják, hanem el is játsszák a szerepet. Cate Blanchett csuklóból hozzá Kát, a kígyót; Christian Bale megtört, de mégis szeretetteljes Bagirát nyújt; Benedict Cumberbatch pedig teljesen kattant pszichopataként kelti életre Sir Kánt. Az animációban igazán tudatos volt Serkis: látszott, hogy nem a realizmus volt a célja, hanem hogy állatszereplői arcára emberi érzelmek kerüljenek. Egyeseknek talán bizarr lehet, hogy szinte látni Christian Bale arcának vonásait egy párducon, de az érzelmi töltetet csak gazdagítja ez a hiperrealista technika.
