Kritika

Farkasokkal nevelkedő – Maugli

A Maugli (Mowgli: Legend of the Jungle) A dzsungel könyve legújabb adaptációja, mely a korábbi, nagyon sikeres próbálkozások után most sötétebb tónusra váltott. Külön érdekesség, hogy a motion capture eljárással készült filmet a technológia emblematikus színésze, Andy Serkis rendezte.

Rudyard Kipling eredeti könyvének komorabb hangvételét volt hivatott mozivászonra emelni az eredetileg Jungle Book Origins címmel futó alkotás. Andy Serkis szerelemprojektje sok évig készült – leginkább a CGI tökéletesítése miatt húzódtak el a munkálatok. Időközben a Disney is bejelentkezett, hogy megfilmesítené a művet, bár inkább saját rajzfilmjükből készítettek élőszereplős verziót nagy sikerrel 2016-ban. Serkis így csak második lehetett, de kezében volt egy ütőkártya: a mesefilmes, musicales körítés helyett egy komolyan vehető dramaturgiával érvényesebb, akár még újszerűbb élményt adhat majd a nézőknek.

Csakhogy nem hitt benne a stúdió, így a Warner új precedenst teremtve a (feltehetően) százmilliós büdzséjű filmjét eladta a Netflixnek. Jelzésértékkel szolgált ez a közönség számára, hiszen ha kételkednek a sikerben, közel sem biztos, hogy jó film van a birtokukban. A stúdiók és cégek adok-kapok babrálásai azonban a film tényleges minőségén nem változtatnak, csupán alaposan befolyásolják a befogadási hajlandóságot.

Pedig a Maugli megérdemli a figyelmet annak ellenére, hogy egy összecsapott film lett. A dzsungelben felnevelkedő fiú történetét tisztességesen felmondja, csak belecsepegtet annyi esendőséget, dühöt, frusztrációt és veszélyt, hogy az biztos rémálmokat okozzon egy kisgyerek számára. A Maugli felnőtteknek készült, de mi érdekelheti kevésbé a felnőtteket, mint egy beszélő állatos film? Ez lehetett az a motívum, ami miatt a Warner kihátrált –

ez a történet közel sem olyan befogadható, mint a dalokkal feldúsított felújított verzió, holott némely elemében sokkal jobb annál.

Az egyik legfőbb javulást a főszereplő figurájában érhetjük tetten. Ami miatt a Maugli valamennyire működik, az a főszereplő, Rohan Chand alakítása. Serkis filmjében a főhős nem egy alsógatyás óvodás, aki úgy sétálgat a dzsungelben, mintha csak a játszótéren lenne. Tudjátok: mint a 2016-os filmben, ahol Maugli volt messze a leggyengébb pont, mert csak egy teljesen átlagos kisgyerek volt. Itt a karakter egyértelműen a dzsungel gyermeke: tetőtől-talpig mocskos, bogarakat eszik és próbál állatias vonásokat magára erőltetni. Rohan Chand Mauglija frusztráltságban, bűntudatban, vérben és verejtékben dagonyázik.

A Maugli nagy konfliktusa, hogy a főszereplő képes-e állattá válni, vagy genetikailag meghatározott számára, hogyan éljen? A kérdésbe könnyen bele lehet vetíteni modern társadalmi problémákat. Maugli az állatok és az emberek világában is egyaránt megfordul. Származását tekintve az emberek közt a helye, ám a történet mégis azt sugallja, hogy az állatvilág az otthona – és az otthonod az, amit te annak tekintesz. Kissé érthetetlen is ez az értékválasztás a film végén, hiszen Maugli egy nagyon nehéz helyzetben lévő figura: egyik világba se tartozik igazán.

Bár állatok nevelték, a farkasok törvényeinek képtelen megfelelni. A falka nagy próbatételét, ami egy hatalmas verseny, képtelen végigvinni négy lábon (ahogy egy igazi farkas), hiszen a teste nem így fejlődött, nem ez az optimális tartása. Csupán emberi leleményességét használva tehet eleget a kihívásnak, így viszont nem igazán bizonyítja be a falkának, hogy méltó tag. Az embereknél pedig túlságosan állatias, szocializálatlan és vad figura.

A két világ határán imbolygás azonban rálátást biztosít mindkettőre.

Mindkét közeg veszélyesnek látja a másikat, mindkettőben vannak nemesebb, szeretetteljesebb és ádázabb személyek. Ez maradt az élet rendje, Maugli kezében viszont megvan a döntés, hogy válasszon ezek közül. És – bár vitatható –, de szerintem rossz döntést hoz.

A film állítása, hogy jöhetsz bárhonnan, legyen bármilyen a bőrszíned, a származásod, teljes értékű tagja lehetsz a társadalomnak, ha elsajátítod a kultúrát és az értékeket. Önmagában ez egy progresszív gondolat, de nem lehet lemodellezni ezt az állatok kontra emberek világával. Más az, ha Szudánban nő fel a magyar gyerek, és így szudáni identitása lesz, mintha egy teljesen másik faj közt cseperedik fel az emberkölyök.

Vagy Serkis számára a kulturális relativizmus még az állatokra is kiterjed, sőt az ember és állat közt nincs is igazi különbség?

Serkisről tudjuk, hogy többször alakított (King Kong, A majmok bolygója) már állatokat – elég hitelesen –, így biztosan rokonszenvet érez irántuk. Azonban túlzó leegyszerűsítés a részéről az, hogy egy kalap alatt kezelhetjük a két dimenziót. Itt lép be az agyműködés, majd a neveltetés, a civilizáció és a társadalom kialakulása: a homo sapiens erre képes volt az állatokkal ellentétben. De minek a civilizáció, ha ugyanúgy gyilkolunk és terrorizáljuk egymást? Messzire visznek ezek a következtetések, de egy biztos: Serkis kicsit pesszimistán áll az emberiséghez. Lehet, hogy vannak köztünk orvvadászok és gyilkosok, de nem ez alapján kell megítélni mindenki mást – csakúgy, ahogy Sir Kán sem reprezentálja az egész dzsungelt. Ha pedig a dzsungel úgy jó, ahogy van, Maugli sem kell oda, hogy a helytartója legyen, hiszen ami a civilizáción kívül működőképes maradt, az egy kisfiú vezénylete nélkül is köszöni, jól meglesz.

A második filmjével (első a Lélegzetvétel volt) Serkis kicsit belebonyolódik abba, miről is akar igazán mesélni. Hiába volt ez a projekt a szívügye, nem volt képes erősen összefogni és vászonra ültetni.

Több beállításon látszik, hogy csupán félmunka, nem fejezték be.

Illetve a film sodrása is különös: sokszor az az ember érzése, hogy válogatott jeleneteket néz egymás után, néhol – kifejezetten a faluban játszódó részeknél – pedig olyan, mintha több szegmens a vágóasztal martalékává vált volna.

Amiben képes volt izgalmasat alkotni, az a motion-capture, mely őt annyira híressé tette. Az állatokat itt is A-listás színészek alakítják, és ezúttal nemcsak a hangjukat adják, hanem el is játsszák a szerepet. Cate Blanchett csuklóból hozzá Kát, a kígyót; Christian Bale megtört, de mégis szeretetteljes Bagirát nyújt; Benedict Cumberbatch pedig teljesen kattant pszichopataként kelti életre Sir Kánt. Az animációban igazán tudatos volt Serkis: látszott, hogy nem a realizmus volt a célja, hanem hogy állatszereplői arcára emberi érzelmek kerüljenek. Egyeseknek talán bizarr lehet, hogy szinte látni Christian Bale arcának vonásait egy párducon, de az érzelmi töltetet csak gazdagítja ez a hiperrealista technika.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya