Todd Haynes kimagasló alakításokat követelt meg Julianne Moore-tól és Natalie Portmantől a May December pszichodrámájában. A csodás hogyanban azonban a miért elveszik.
A doppelgangerek reneszánszukat élik. Az általában rossz szándékú hasonmások különböző (nemcsak német) mítoszokban is feltűnnek, így nem meglepő, hogy a popkultúra is magába olvasztotta őket. A horrorban gyakori szereplők: Alex Garland Expedíciójának végén ölt testet a doppelganger, de Jordan Peele is játszott a jelenséggel második filmjében (Mi). Néhány éve David Lynch tért vissza saját avantgárd városkájához, ahol Cooper mindjárt két hasonmásával történteket is láthattuk (Twin Peaks). Alig pár hete pedig David Cronenberg Dead Ringersének sorozatváltozata debütált. Ha hozzávesszük a párhuzamos univerzumok alternatív énjeit (Minden, mindenhol, mindenkor, Doctor Strange az őrület multiverzumában vagy a hónapban érkező Flash), láthatjuk,
a mozgóképen egyre nagyobb teret nyer a másik én.
Todd Haynes (Távol a menyországtól, Carol) 2023-ban egy melodrámába ülteti a „tükörén” történetet, a film pedig a 76. Cannes-i Filmfesztiválon versenyzett. A Georgia állam béli mocsárciprusok alatt lágyan ragyogóra fényelt film történetében Gracie Atherton (Julianne Moore) és férje, Joe (Charles Melton) három közös gyermekükkel a tökéletes amerikai család életét élik. A furcsán baljós tökéletesség oka hamar nyilvánvalóvá válik, mikor Elizabeth Berry (Natalie Portman), a híres színésznő a városba érkezik, hogy eljátssza Gracie karakterét készülő filmjében. Mi olyan érdekes egy hobbiból tortákat sütő háziasszonyban? Az, hogy sok évvel ezelőtt Gracie 36 évesen kezdett viszonyba a hetedikes Joe-val, a nő ezzel szexuális bűnözővé vált, később mégis összeházasodtak.
A May December a kórosan egészségtelen párkapcsolatból fakadó elfojtott érzelemvilágot kutatja, mégpedig páratlan eszközökkel.
Gracie és Joe helyzetének feltérképezésére érkezik a doppelganger. Elizabeth piócaként követi és vizsgálja Gracie minden mozdulatát, hogy minél hitelesebb képet alkothasson a nőről. Portman karakterének színésznői büszkesége, sőt egyenesen gőgje engedi őt károsabb Gracie-vé válni, hiszen a nő lehet, hogy bűnt követett el a múltban, de ma jámbor és valljuk be, együgyű. 20 évvel ezelőtt egy boldog házasságot és addig született gyermekeit dobta el, hogy Joe-val lehessen. Csupán jelenlegi instabilitásából és egyértelmű lelki betegségeiből gondolhatjuk, anno sem volt jobb a helyzet, mikor (állítólag) a 13 éves fiú elcsábította őt a kisállat-kereskedés hátsó részében. A tettének következményei a nőn alig látszanak, ellenben egykori családján annál inkább: gyermekei utálják, férje undorral vegyes lesajnáló pillantást vet rá.
Gracie szánalmasságát pedig beszédhibája is fokozza. Finom, de mégis hangsúlyos a nő pöszesége, ami egyszerre teszi gyermekivé és sebezhetővé jellemét. Todd Haynes karakterívei és színészvezetése hibátlan. Egy-egy elcsukló hang, egymásra nézés és sokat rejtő mosoly árulkodik a pedofília definíciójának is megfelelő kapcsolatot folytató nőről és környezetéről. Hasonlóan aprólékosan felépített karakter Joe is, aki kamaszkorát veszítette el az első légyott alkalmával. Az idejekorán családapává lett férfi rákényszerült, hogy felnőttebb legyen feleségénél, így feladva a felnövés éveit. Sokatmondó jelenet, mikor Joe elszívja első füves cigijét a házuk tetején, amit fia ad neki.
A May December akkor működik a legjobban, mikor sejtet,
az apa-fiú jelenet pedig jelzi Joe rengeteg hiányzó élményét. Ami helyette van, a nem teljesen önként vállalt felelősség. Az orvosként praktizáló Joe viszi a hátán a családot és Gracie problémáit is, így téve a férfit saját énjének elnyomójává. Az önmagát kiélni képtelen Joe pedig szabad préda lesz Elizabeth gátlástalan személyisége előtt.
A színésznő az érdeklődés álcája mögött használja fel és ki a családot. Gracie életében saját karrierje legnagyobb szerepének alapanyagát látja, Joe pedig ennek maximális kidolgozásához eszköz. Félelmetes hasonmásként Elizabeth egymaga rekreálja a kisállat-kereskedésben történteket, de végül Joe-t sem hagyja ki felkészüléséből.
Magával ragadó színészközpontú film a May December. Julianne Moore félelmetes módon játssza el a sérült, a boldogság látszatát fenntartani vágyó, de arra képtelen Gracie-t. Natalie Portman pedig még egy réteget képes hozzáadni Elizabeth karakteréhez, hiszen ő eljátssza a színésznőt, de azt is, ahogy az Moore énjét másolja.
A kettős fénytörés pedig maga a film rákfenéje is.
A May December valahol elveszik a formában, ahogy arra koncentrál, hogy lehengerlő alakítások egyre hitelesebbek legyenek. A doppelganger effektusban Todd Haynes a hogyant, nem pedig a mit keresi, így az a játékidő előrehaladtával el is veszik. Haynes legnagyobb elődjétől, Douglas Sirk melodrámaszerzőtől az emberi kapcsolatokban rejlő elsöprő érzelmeket vette át – állítható – példaértékű módon. Az Amit megenged az ég, vagy A szélbe írva filmek rendezője mindig a társadalmi különbségek okozta ledönthetetlen akadályokra koncentrált, amelyek miatt a szerelmesek nem lehetettek egymáséi – vagy ha mégis, az is túl cukrozott ahhoz, hogy elhiggyük. Todd Haynes a May Decemberben is megőrizte az érzelmek és a rosszalló tekintetek ellentétét, és igyekezett bergmani hatást is elérni a hasonmás bevezetésével. Amíg Ingmar Bergman az elszigetelés és kiüresedés-kiüresítés eszközeivel egy lombikban tudta vizsgálni a lelket, addig Haynes az amerikai látszatidillbe helyezi pszichologizáló történetét, ami így veszít élességéből.
A melodrámává formált Persona így nem lesz képes alapos lélekrajzra, inkább elmeséli, milyen nagyszerű módon jeleníti meg a két kiváló színésznő a szakadék mélységű érzelmeket. A May December mesteri módon bánik a képekkel, a varázslatos világítás álomszerűséget ad a kifelé mutatott tökéletes világ működésképtelenségének. A doppelgangert is bevető diszfunkcionális családtörténetében rejlő érzelmi túlzások mögött viszont inkább látjuk a vörös szőnyegen vonuló filmcsillagokat, mintsem a létezés alapos vizsgálatát.
A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.
