Ha megijednél, hogy az Asylum stúdió ismételt támadásra készülne az idegrendszerünk ellen egy újabb cápás apokalipszissel, tévedsz. A Meg: Az őscápa ugyanis nagyobb költségvetéssel és nevesebb színészgárdával rendelkezik – minden más maradt hasonló szinten.
Steven Spielberg talán nem is sejtette, mennyire belenyúlt a tutiba, amikor 1975-ben megalkotta A cápa című moziját. A ragadozóhal utáni vadászatról szóló filmet sokan az első nyári blockbusternek tartják, és azóta is szüntelenül másolják napjainkig – és valljuk be, rendre elbuknak. Mert bár a hal maga a csali, mely becsalogatja a nézőt a moziba, de a nagyszabású élményhez karakterek is kellenek, akiknek érdekel a sorsuk. Ezt Spielberg is komolyan vette: története nagy részében a hősök interakcióját látjuk, a „szörnyet” alig. Jon Turteltaub (Last Vegas, A nemzet aranya) blockbustere meg sem próbál arra a szellemi szintre lépni, melyet elődjei lefektettek.
Filmje, a Meg egy szokatlan regényadaptáció. Azzal a B-kategóriás alapötlettel indít, miszerint előbukkan egy 75 méteres cápa – fajának legóriásibb példánya –, melyet már évezredek óta kihaltnak hittek. A megalodon természetesen egyből ellenséges lesz és a tengerbiológusokból és Jason Statham karizmájából álló csapatot kezdi el tizedelni. Nincs mit tenni, meg kell találni a módját, hogyan iktassanak ki egy olyan óriás dögöt, melyet a Mariana-árok mélységű víz nyomása sem pusztít el. Induljon az akció!
Fontos, hogy helyén tudjuk kezelni a Meget. Nem, itt valóban nem Spielberg által ihletett műről van szó – bár egy-két poszteren utaltak erre. Inkább az Asylum stúdió Megacápa és egyéb hasonló kategóriájú filmjeinek 100 millió dollárból készült verziója ez. Hasonló komolytalansággal készült B-mozi, mely tudja, mi akar lenni, és nem fél felvállalni magát. Már csak azt nem tudom felfogni, hogy mi ebben az elismerni és szeretnivaló.
Nem kell minden filmnek megreformálni a műfajt.
Itt van a főszerepben Jason Statham, aki ismét csont nélkül előadja Jason Stathamet. Karakterének annyi mélységet adtak, hogy „senki sem érti őt meg”, valamint alkoholista – utóbbi csak annyit tesz ki, hogy egy 3 perces jelenetben csak a sörről beszél, majd később elő se kerül problémája. Természetesen az 5 éve nem praktizáló mélytengeri búvár figurája ugyanolyan formában van, mint mikor kirúgták a cégtől, mert otthagyta kollégáit egy akció során. Hisz a búvárkodás olyan, mint a biciklizés: nem felejtjük el és még gyakorolni sem kell.
Statham menő csávója mellett a szereplőgárda olyan, mint egy realista Gyűrű szövetsége. Mindenkiből van egy: leszbikus technikus, nyafogó kövér fekete informatikus, egybites milliárdos, japán kocka, nagydarab izlandi, amcsi bombanő és három generációt felölelő kínai család három tagja. Színes felhozatal, és szinte mind a sztereotípiák mentén lettek megírva. A fekete csávó jobban nyivákol, mint a kislány; a kínaiak távolságtartók és tisztelettudók; Jason Stathamnek pedig a pulzusa sem megy fel a cápa közelségében, annyira kemény csávó.
A legszomorúbb az, mikor az előítéleteket cáfolná meg, majd visszavonja azokat. A tengerbiológiai állomást finanszírozó pénzembert (Rainn Wilson) az elején még vicces karakterként vezetik fel, majd elővezetik a pénzéhségét. Azt gondolhatjuk, hogy ő negatív figura lesz, majd megment valakit és készségesen segít mindenkinek. Adná magát a karakterfejlődés, de nem: ő is aljas és hátsó szándékai vannak. Ilyenkor érzem azt, hogy nem tudták, mit csináljanak a szereplővel, és mivel az emberek közt nem volt szemétláda, generálni kellett egyet. Ezt a tipikus szörnyfilmes hibát utoljára a Kong: Koponya-szigetben láthattuk, miszerint
mostohán bánik szereplőivel a film, mert csupán kajának tartja őket.
De persze, mit is akarok a Megtől?! Egy buta alapsztoritól és Stathamtől mit várok? Mondjuk azt, hogy legalább szórakoztasson, és ne menjen az idegeimre. Azt is várom egy ilyen filmtől, hogy akarjon valamilyen lenni, mert ez, amit Jon Turteltaub csinált, nagyon kevés. Nincs identitása a filmnek, nincs egy saját hangulata, mert felváltva akar komoly és drámai valamint könnyeden vicces – vagy akár teljesen idióta – lenni. Az előző pillanatban még hatódjak meg egy szereplő halálán, majd a következőben már viccelődnek a megmaradt túlélők. Ez dramaturgiai bukta, melynél nem tudok elnéző lenni.
Még arról sincs szó, hogy a 2010-es Piranhához hasonló darálás miatt megbocsáthatnám a könyökökön kijövő sztorit, ugyanis Az őscápa a 12-es korhatárkarikájával elbújhat az óceán mélyére. Színtiszta üzleti termék marad az idei cápás hepaj, nem volt benne ötlet. Nem volt kitalálva, hogy mi lesz az, amitől elüt a szokásos cápás (vagy szörnyes) alkotásoktól – azon kívül, hogy a ragadozójuk most bazi nagy lesz.
Csupán egy-két feszült jelenetet találunk, a leghumorosabb figuraként pedig egy 8 éves kislányt, aki érthető módon a cselekmény nagy részében távol van a veszélytől. A Meg: Az őscápa pont ott rontja el, ami miatt A cápa megmaradt örök klasszikusnak. Persze nem is az volt a készítők célja, hogy ily magasságokba emelkedjenek. Azt viszont nem lehet értékelni, ha valaki a padlóra teszi a lécet. Cserébe tovább erősödik a cápákról elterjedt sztereotípia, hogy vérengző gyilkológépek, pedig többen halnak meg egy évben kókuszdiók által, mintsem cápatámadás során.
