Kritika

Traumaterápia – Még mindig itt vagyunk

Nehéz megfejteni, hogy Ted Geoghegan horrorfilmje miért csak most, kijövetele után három évvel került a hazai mozikba. De inkább ne jött volna. A Még mindig itt vagyunk ugyanis híján van minden eredetiségnek, és még az ismert históriát is elég pocsékul mondja föl. 

A korábban filmes újságíróként dolgozó, a horror műfajáért megszállottan rajongó Geoghegan első nagyjátékfilmje komoly fesztiválsiker volt 2015-ös debütálásakor. Voltak kritikusok, akik egyenesen az utóbbi évek legjobb amerikai horrorjának mondták, ami egy ligában játszik a Valami követtel és A boszorkánnyal. Viszont míg az utóbbi két filmet azóta is rendszeresen emlegetik, a Még mindig itt vagyunk jóval vegyesebb és megosztottabb közönségfogadtatásban részesült. Persze mindig vannak olyanok, akik ellentmondásuknak adnak hangot, amikor egy horror a vártnál jóval nagyobb elismerést kap, de van, amikor valóban van súlya az élesebb kritikáknak.

Pedig a Még mindig itt vagyunk alapfelütése nem mondható rossznak (újszerűnek sem). 1979-ben járunk, egy házaspár Anne (Barbara Crampton) és Paul (Andrew Senseing) egy vidéki kisváros határán lévő öreg házba költöznek be abban a reményben, hogy az új hely segít nekik feldolgozni fiuk, Bobby tragikus halálát. Természetesen hamar felütik a fejüket a megmagyarázhatatlan hangok, ajtócsapódások és álmok, a kisváros lakosai pedig ellenségesen kezelik az újonnan jött idegeneket. Nem kell sok nyomozás ahhoz, hogy kiderüljön: egy 30 évente visszatérő átok ül a házon, ami véráldozatot követel.

Aki látott már kísértetházas horrorfilmet életében, az nagyjából pontosan belőheti, hogy milyen fordulatokra számíthat. Geoghegan lelkesedése és nyílt szándéka, hogy olyat alkosson, ami hű az 1960-as-70-es évekbeli klasszikusokhoz, abszolút tetten érhető. A gond viszont az, hogy semmi többlettartalmat nem tud adni, csak felszínes, kiszámítható ijesztgetéseket. Szólhatott volna a film az emberi lélek mélyén meghúzódó félelmekről, mint A ház hideg szíve, vagy a gyász és a trauma feldolgozásáról, mint Peter Medak Az elcserélt gyermek című remekműve (még az alaptörténetük is hasonló). De a bravúrhoz, hogy egy horrorfilm meghaladja műfaji hátárait, komoly írói és rendezői talentum kell.

A Még mindig itt vagyunk azon ritka filmek egyike, ami úgy tud borzalmasan vontatott, unalmas és lassú lenni, hogy a játékidő még a stáblistával együtt sem éri el a másfél órát.

A dramaturgia pongyola és csapongó; a film vagy vánszorog, vagy gyorsan összecsapja a lényeges dolgokat. Szinte semmit se tudunk meg a főszereplő házaspárról, hogy milyen volt a kapcsolatuk az elvesztett fiukkal, a mellékszereplők egydimenziósabbak nem is lehetnének. Az azonosulás és a beleélés lehetőségét nem adja meg nekünk a film, aminek következtében inkább csak azt várjuk, mikor lesz vége az egésznek.

Ráadásul egy ilyen filmnél kulcsfontosságú a kellően erős hangulat és atmoszféra. Nos, amit az operatőri munka és Wojciech Golczewski zeneszerző nagy nehezen egy-két jelenetben összehoznak, azt baseballütővel csapja agyon Geoghegan pocsék és sokszor az amatőrség határát súroló rendezése. Kiszámítható, buta jumpscare-ek, feleslegesen kitartott snittek, gyenge vágás és erőltetett, orkánszerű hangeffektusok garantálják, hogy

inkább csak frusztráló legyen az összhatás, nem pedig félelmetes.

Talán éppen ezért nem meglepő, hogy a Még mindig itt vagyunk csak akkor lesz minimálisan élvezhető, amikor az utolsó negyedórában ledobja magáról a racionalitás utolsó láncait is és egy vérgőzös mészárszékké változik. Az eltúlzott halálokkal, kifröccsenő belsőségekkel és bosszúálló szellemekkel tarkított finálét sem lehet komolyan venni, de talán éppen ezért is sokkal szórakoztatóbb. Őszinte gore-trash tombolás, ami láthatóan sokkal jobban is áll a filmnek, mint a karót nyelt komolykodás.

De itt is érdemes az arányokat mérlegelni az embernek.

Csak ezért a 15 percért nem érdemes több mint egy óra, csigalassú szenvelgést végigülni, legyen bármilyen kreatív a VFX.

Egy kidolgozottabb forgatókönyvvel, érett és az atmoszférához jobban értő rendezéssel lehetett volna egy emlékezetes, a műfaj nagyjaihoz méltó darab a Még mindig itt vagyunk. Bizonyos pillanataiban érzékelhetők benne egy igényesebb és valóban húsba vágó történet csírái. De ezeket hamar elfojtja az unalom és a parasztvakító, erőltetett múltidézés gőze. Rég láttam már ilyen filmet, amire tökéletesen ráillik a mondás, miszerint nagyobb a füstje, mint a lángja. Nos ezzel a filmmel még egy tábortüzet se lehetne nagyon meggyújtani.

 

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya