Kritika

Irodalmi imposztor – Megbocsátasz valaha?

Melissa McCarthy bebizonyította, hogy ugyanolyan tehetséges drámai szerepben is, mint komikusban. A Megbocsátasz valaha? irodalmi imposztorát, Lee Israel szerepét mintha ráöntötték volna.

Mindenki másban tehetséges. Lee Israel életrajzírónő úgy tűnik, nemcsak a nagy emberek életét, de a stílusukat is mindenki másnál jobban ismerte. Kaméleonként váltott híres írók nyelvezetére, de ő nem egy Karinthy-féle Így írtok ti kötettel rukkolt elő, hanem inkább hírességek írásait turbózta fel egy kicsit, hogy aztán jó pénzen eladja a sokszor vitriolos sorokkal megtoldott, személyes leveleket. Művészi okirathamisítás, amit a gyűjtők sajnos nem néznek olyan jó szemmel, bármennyire is döbbenetesen élethű a végeredmény. Szerencsére Israel az egész ravasz históriát megörökítette saját magáról írt önéletrajzi könyvében.

Az elmúlt évben kifejezetten népszerű filmcsoportba rendeződtek az írónők nehézségeit bemutató drámák. A férfi mögött és a Colette olyan nőket állítottak a középpontba, akik szellemként dolgoztak hitvesük mellett, az irodalmi babérokat azonban férjük aratta le a nyilvánosság előtt. Amiben a Megbocsátasz valaha? nagy fordulatot hoz, hogy a főszereplő sikertelenségét nem a férfiak idézik elő, hiszen anyagi gondjai nem a neméből fakadnak. Amíg a másik két hölgy kényszerből bújik el egy-egy név mögött, addig

Lee Israel új műfajként és egyedi művészetként tekint arra, hogy több száz név mögé rejtőzik el, és úgy cseréli az aláírásait, mint más a kabátját.

A szélhámosok egén viszont csak hullócsillagnak tekinthető Lee illegális munkássága, halovány villanás a pár izgalmasabb pillanat, amikor „filmbe illően” jár tilosban. Morálisan nem a törvénybe ütköző tevékenysége miatt számít antihősnek, hanem ellenszenves, nehezen megkedvelhető személyisége végett. Megkockáztatom, az írónő figurája közel sem lett volna ennyire szimpatikus, ha nem Melissa McCarthy játszotta volna a szerepet. Mert Lee Israel személyiségének kisugárzása minden, de nem nézőbarát. Arrogáns, durva és szedett-vedett nő.

Melissa McCarthy hosszú időre az altesti humort sem megvető, hasonló kaptafára íródott komika szerepében ragadt. Emlékezzünk vissza, első Oscar-jelölését egy olyan szerep miatt kapta, ahol súlyos gyomorrontásán egy esküvői szalon mosdókagylójába ülve könnyített. Nem túl dicsőséges ezért jelölést kapni, ezért sokkal elegánsabb, hogy most megmutathatta komoly drámai oldalát is, amit az Akadémia ismét jelöléssel jutalmazott.

A legtöbb igazán nagy komikus életében eljön ez a pillanat, amikor be kell bizonyítaniuk, hogy többek mulatságos figuráknál,

ugyanolyan tehetségesek, mint a „komoly” színésztársaik. Szerencsére, ahogy ez jól sült el Jim Carrey-nél vagy Robin Williamsnél, McCarthynál sem lehet okunk panaszra. Remélem, a jövőben több ilyen szerepet vállal el. A megkeseredett, karrierje mélypontján gubbasztó, alkoholista írónőt kellő érzékletességgel alakította, de még így is tudott egy kis humort csempészni a mizantróp karakterbe. Egyetlen csepp alpáriság vagy harsányság nem volt benne, pont a jó pillanatokban csillogtatta meg Lee Israel szórakoztatóan maró és gúnyos szellemességét.

Az igazi lelke mégsem McCarthy volt a filmnek, hanem Richard E. Grant, aki gyakorlatilag ellopta előle a porondot izgalmas karakterével. Szinte sziporkázik a különc életművész szerepében. Kettejük dinamikája tette élvezetessé a nem túl nagy horderejű történetet, és mentette meg a vérszegénységtől. Különös barátságuk megfűszerezi és igazi életet lehel még a legunalmasabb kora délutáni koccintásokba is. Nicole Holofcener és Jeff Whitty forgatókönyvírók érdeme, hogy Grant karakterét ennyire előtérbe engedték, mert az eredeti Lee Israel memoárban közel sem szentelődött ekkora rész Jack Hock személyének. További érdekesség, hogy a másik élettel teli szálat, Lee és Anna bimbódzó kapcsolatát ők találták ki és illesztették bele az adaptálás során, ezzel is feldobva az eseményeket.

Lee Israel élete nagy kalandja volt a szélhámos életvitel, egy macskájával bezárkózva élő írónő számára valóban vérpezsdítő időszak lehetett, és néha a film is átadta a tilosban járás és a kreatív entellektüel bűnözés bizsergését, de sajnos az idő nagy részében inkább hasonlított a borús és csendes vasárnap délutánok mozgalmasságához. Az izgalmas alaphelyzet viszont nem tartogatott akkora szuszt magában, hogy végigsöpörhesse hősünket a történet befejeztéig. Nagy tanulságot nem lehet levonni, a katarzis elmarad, és mély üzenettel sem rendelkezik a film, hiába lesünk bele valaki életébe.

Nem lehet lapossággal vádolni, de csavarok sincsenek igazán benne,

hiszen egy egyszerű, kisstílű okirathamisítást nézünk végig, ami csak irodalmi szemszögből érdekes. Azt szokták mondani, hogy az élet írja a legjobb történeteket, de a Megbocsátasz valaha? duplán bebizonyította, hogy néha izgalmasabb, amit hozzáköltünk utólag.

Ui.: Ezért az alakításért megbocsátottam McCarthy összes korábbi ízléstelenebb vagy bárgyú poénját.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com