Kritika

Kegyelemért könyörögve – Megbocsáthatatlan

Sandra Bullock egy zsánerén kívüli szerepben mutatja meg magát. A Megbocsáthatatlan című drámát már csak az ő alakítása miatt is érdemes megnézni.

A börtön az erőszak közege: ha túléled, jó eséllyel már nem leszel ugyanaz az ember, mint amikor bementél. Számos film szól arról, hogy ez az intézmény mennyire elátkozott hely, tele a legszerencsétlenebb, leggonoszabb, legnagyobb söpredék emberekkel. Ez igazi mocsár, ahol ha nagyon kalimpál az ember, a süllyedés folyamata csak fokozódik. A börtönfilmek sok esetben az igazságszolgáltatás és a rendszer működését vonják kétségbe, és megmutatják, hogy a reintegrációs folyamat miért halott ötlet. A bűnözés egyeteme vagy vörös diplomát nyom a kezedbe, vagy kegyetlenül megcsócsál. A kérdés mindig az, mi lesz utána?

Hogyan kezdje például újra az a nő, aki fél életét a sitten töltötte?

Nora Fingscheidt filmje, a Megbocsáthatatlan már a nyitányában szabadon engedi központi karakterét, Ruth-t (Sandra Bullock), aki két évtized elzárás után ismerkedik a külvilággal. Az ötvenes éveiben járó nőt annak idején egy seriff meggyilkolása miatt ítélték el: a hatóságok egy kilakoltatást akartak végrehajtani, mikor az incidens történt. Mindennek szemtanúja volt Ruth egészen kicsi húga, akit annyira traumatizált az eset, hogy törlődtek emlékei nővéréről – azóta pedig adoptált családjával él boldogságban.

Ruth visszailleszkedési folyamata a társadalomba egy fájdalmas és nyomasztó erőlködés, kezdve a white trash gyűjtőhelytől, ahol lakik, egészen addig, hogy egyetlen rendes munkahely se hajlandó alkalmazni. Azzal is meg kell küzdenie, hogy a rendőrgyilkos stigma bármikor megjelenhet, ha kitudódik kiléte – márpedig erre nem kell sokat várni. Ruth egyetlen kapaszkodója bármi boldogság felé, ha láthatja hátrahagyott húgát, ebben pedig az egykori házában lakó ügyvéd (Vincent D’Onofrio) lehet segítségére.

A Megbocsáthatatlan a börtön körülményrendszerét a külvilág valóságával állítja párhuzamba.

Hiába szabad az ember, mikor csak a meghatározott keretek mellett működhet az élete, és nincsenek perspektívák, lehetőségek előtte se a boldogulásra, se a különösebb boldogságra. Egy veszett helyzet tanúi vagyunk, hiszen Ruth harcát senki se akarja teljes szívből támogatni a cselekményben: mindenki csak egy lepukkant, lelkileg sérült nőt lát – olyat, akit bármilyen tömegközlekedési eszközön szívesen elkerülnek az emberek. Épp ezért izgalmas, hogy a főszerepre nem mást, mint Hollywood egykori üdvöskéjét, Sandra Bullockot szerződtették.

Pár hete Halle Berry alakított ötvenes éveiben egy lecsúszott figurát, ráadásul meggyőzően: bebizonyította azt, hogy aki azt gondolta, csak a szépsége miatt van a színészi pályán, téved. Az álomgyár másik egykori A-kategóriás sztárja szintén egy komfortzónán kívül eső szerepben mutatkozik be a Netflix kínálatában, és hálál meg minden percet, amelyben rászegezzük figyelmünket. Bullock esetében, bár szívesen emlékszünk vissza a romantikus komédiás szerepeire, sose volt kérdéses, hogy képes átható drámai alakítást nyújtani. Csupán

a 2013-as Gravitáció óta nem láthattuk igazán, hogy megerőlteti magát, ám a német rendezőnő kihozta belőle a maximumot.

Egészen hálás lehetőség eljátszani Ruth-ot, hiszen egy teljes emberi roncs, akinek belsője nem csak traumákat, súlyos titkokat is rejt. A Megbocsáthatatlan, bár főleg Ruth figurájára fókuszál, sok és sokféle karaktert mozgat. Egy olyan történetben foglal el központi szerepet, ahol rengeteg más érdek is feltűnik. A hátrahagyott húg fogadott szülei vonakodnak a találkozástól, a mostohatesó részvétet érez Ruth iránt, a meggyilkolt seriff gyermekei pedig bosszúra szomjaznak. Ebben a rengetegben, mely teli tisztességes és priusz nélküli, de tisztátlan emberrel, mégis az utolsó szalmaszálba kapaszkodó Ruth-nak szurkolunk, és ez főleg Bullock érdeme. Papíron ezt a figurát nem kellene kedvelnünk, de a mogorva és erőszakosnak tűnő nőből egy szeretetre áhítozó és végletekig megtört személyt formál a színésznő. Szívszorító látni, hogy egy alapvető emberi jótett (például valaki fánkot hoz neki) mennyire összezavarja, hiszen nem volt ebben része a fél élete során.

Ahol a történet mégis hiányt szenved, az pont egy olyan elem, aminek mellőzését nem gondoltuk volna a Kontroll nélkül rendezőnőjétől. A gyermeki szemszög és a hosszú évekre elraktározott lelki sérültség ugyanis nem jelenik meg kellő hangsúllyal – alig ismerjük meg a játékidő során a huszonéves Katie-t (Aisling Franciosi), hiába az egyik legfontosabb szereplője a Megbocsáthatatlan cselekményének. Helyette viszont elmerülhetünk Ruth poklában, ami a közel kétórás játékidő során megterhelő és melodramatikus lehet. Még a pulzusemelőnek szánt krimiszál (a bosszúálló fivérekkel) se kap kellő megalapozást – a két évtizede gyászoló fiúkkal nagyon nehéz azonosulni és megérteni, miért ennyire vérszomjasak, sőt, inkább pszichopaták.

Amit a Megbocsáthatatlantól kapunk, az egy működőképes filmdráma egy olyan sorsról, amivel nem cserélnénk.

Hiszen a legtöbbek szemében továbbra is bűnös az, aki letöltötte a büntetését, és a kiút ebből a megbélyegzett státuszból ködös és viszontagságos. A Megbocsáthatatlan pedig büntet minket sokáig, hogy aztán kegyelmet adjon egy szolid katarzis formájában, amely nem csöpögős és teljesen megérdemelt.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com