A talált videós (found footage) műfaj önmagában rémesen sok butaságot feltételez a főszereplőkről, de ha még alapjáraton is ostobák a karakterek, azon már minden józan gondolkodású ember felhúzza az agyát. Főképp ezért élvezhetetlen az Akasztófa.
Egy kisvárosi középiskola színdarabja tragikus fináléba torkollik: a főszereplő fiatal színészpalánta akasztása ténylegesen megvalósul. Húsz évvel később ismét színpadra tűzik a drámát, a halálra ítélt szerepét pedig egy tehetségtelen fiú kapja. Reese (Reese Mishler) úgy próbálja meg megakadályozni lebőgését, hogy a premier előtt éjjel barátaival tönkreteszi a színpadi díszleteket. Csakhogy a csínytevés brutális eseményekbe torkollik, mindezt pedig a haverja kamerája és telefonja is megörökítette az utókor számára.
Egy legalább 16 éves receptet porolt le az Akasztófa két rendezője (Travis Cluff és Chris Lofing), amikor megírták a forgatókönyvet. A Blair Witch Project kapcsán találtak egy felvételt, ahol naiv fiatalok nem törődve a rossz ómenekkel tragikus események áldozatai lesznek. Az ezredforduló környékén óriási sikert ért el a horror, melynek a szenzáció marketingkampánya ágyazott meg: a szinte teljesen ismeretlen színészek a saját nevükkel szerepeltek a filmben, ami fokozta a látottak valóság-érzését. A nézők számára az igazán szokatlan a rángató kameramozgás, a megkomponálatlannak tűnő beállítások és az egyedi megvilágítás volt.
„Bár a főszereplők ostobaságuk miatt megérdemlik a halált, a néző nem érdemli meg, hogy ennyire hülyének nézzék”
Mindezeket ma már nehezen nevezhetnénk ismeretlennek. Found footage filmekből (talált videós mozik) csak az utóbbi egy évben készült katasztrófafilm (A vihar magja), családi kalandozás (Earth to Echo) sőt még francia vígjáték is (Babysitting – A felvigyázó). A különleges formátumban persze a horrorok jeleskednek, az említett Blair Witch Projecten kívül ilyen volt például a katasztrofális minőségbe torkolló Paranormal Activity-széria, a Cloverfield vagy talán a legjobbnak számító, spanyol Rec.
Ironikusan fogalmazva ma már nehéz elhinni, hogy egykor voltak jó found footage-filmek is. Pedig a műfajnak igenis van relevanciája (még ha mostanra már egy 6 pontból álló listával küzdenek ellene), és ez az Akasztófában is megmutatkozik: az eseményeknek szinte azonos elszenvedője a néző, ott vagyunk és jelen vagyunk a szellem közeledtekor, egy jól működő filmben még a légzésünk is azonosul a főhősével (nem véletlenül alkalmazzák ezt a legtöbbször az ilyen filmekben). Az Akasztófa kevés jó pillanatában működik a talált videó receptje.
A probléma ebből, a néző személyes jelenlétéből fakad: túl közel állunk a karakterekhez, az eseményekhez és a sztorihoz ahhoz, hogy vállrendítéssel elintézzük a bénázásokat és az ostobaságot. Ráadásul ebben a tekintetben helyből hátrányból indul a koncepció, hiszen mielőtt leülnénk megnézni a filmet, el kell fogadnunk, hogy a főhős minden vészhelyzet ellenére végig kamerázni fog (a „hitetlenség felfüggesztése” avagy suspension of disbelief része, ami alapvetően műfaji sajátosság) – persze ezt is meg lehet ötletesen oldani, lásd Oculus. Csakhogy ha még emellett minden karakter irracionálisan viselkedik, ostobaságokat fecseg vagy egyértelmű jelek ellenére is a veszélybe szalad, azzal nem pusztán eltávolodnak tőlünk, hanem konkrétan megutáljuk őket.
Mindehhez vegyük hozzá az olyan dramaturgiai valótlanságokat, minthogy a zajok mindig (és csak akkor) halkulnak el, mielőtt valami ijesztő dolog történik. Vagy azt, hogy a kamera gagyi lámpája alapjáraton a terem másik végét is képes megvilágítani, csak akkor nem működik, amikor egy szűk alagútban akarja használni valaki. Merthogy rendre ilyenek és ehhez hasonlók történnek az Akasztófában, és a felsoroltak mindegyike nemcsak a idegesítővé teszi a horrort, hanem teljes mértékben kiszámíthatóvá és a műfajával ellentétesen felháborítóan valótlanná is. És bár a főszereplők ostobaságuk miatt megérdemlik a halált, a néző nem érdemli meg, hogy ennyire hülyének nézzék a készítők. Az Akasztófának lógnia kell a megbukott filmek bitófáján.
