Kritika

Olaj és vér – Megfojtott virágok

Martin Scorsese, Leonardo DiCaprio és Robert De Niro közös filmje, a Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) az amerikai történelem egyik, őslakosokkal kapcsolatos szégyenfoltját mutatja be drámai erővel. 

Az őslakosok ellen elkövetett bűnök, illetve jelenbéli helyzetük, életlehetőségeik a mai napig kényes és mellőzött témái az amerikai kultúrának, közbeszédnek. Az elmúlt években felerősödő reprezentációs hullámból is az indiánok maradnak ki leginkább: nemcsak jelen idejű történetek készülnek róluk kis számban (a kevés kivétel közé tartozik a Reservation Dogs vagy a War Pony), hanem az elmúlt évszázadok tragédiáit is kevesen idézik fel. David Grann dokumentumregénye, a magyarul is olvasható Megfojtott virágok fontos mérföldkő, hiszen egy különösen csúnya, csupán száz évvel ezelőtti, fekete foltra irányítja a figyelmet – miközben a hidegvérrel elkövetett indiángyilkosságokkal párhuzamosan a FBI születését is bemutatja.

Martin Scorsese részéről még látványosabb gesztus ezen történet felkarolása. A rendezőóriás ugyanis nem csupán a pazar életművéért érdemel tiszteletet, hanem napjainknak is az egyik legmeghatározóbb filmes gondolkodója, aki ízlésével, véleményével, produceri szerepvállalásával aktív formálója a filmművészetnek.

Miközben sokan azt hihették, hogy Scorsese utolsó nagy filmje Az ír lesz, a Megfojtott virágok szintén kiemelkedő munkának bizonyul – elkészítése programadó politikai tettnek is tekinthető.

A film leegyszerűsítve arról szól, hogy fehér férfiak indián nőket ölnek a pénzükért, a megbocsáthatatlan bűnöket pedig Scorsese olyan egyértelműen ítéli el, hogy saját magára is osztott egy kisebb színészi szerepet a zárlatban. A könyv dokumentumjellegét és a film önmagán túlmutató, feltáró indíttatását, az emlékezés gesztusát pedig az archív vagy annak ható filmfelvételek, fotók emelik ki: hiába jól dokumentált valaki vagy valami, ha ezzel a hagyatékkal semmit nem kezd az utókor.

A Megfojtott virágok az első világháború utáni évekbe kalauzol, amikor tömegével haltak meg az oszázs indiánok gyanús körülmények között – az eseteket azonban nem vizsgálták ki. Az okok egyértelműek: mindannyian vagyonosak voltak, ugyanis a földjükön olajat találtak. A komolyan sosem vett, többször kisemmizett és elűzött oszázs nép egy látszólag haszontalan földön telepedett le Oklahomában, amikor azonban fény derült az olaj jelenlétére, hirtelen minden fehér ember az indiánok közelébe akart férkőzni. Ha nem is ölték meg, kihasználták őket: drágábban adták nekik az árut (hiszen úgyis volt pénzük), gyámság alá helyezték az épeszű felnőtteket, hogy ne kezelhessék önállóan a vagyonukat és – ami a film szempontjából a legfontosabb – beházasodtak a családjaikba az örökségért.

Grann könyvében kicsit más hangsúlyokat találunk, mint Scorsese és Eric Roth forgatókönyvében. A filmváltozat három karakterre fókuszál: Ernest Burkhartra (Leonardo DiCaprio), aki a frontról hazatérve nagybátyjánál, William Hale-nél (Robert De Niro) vállal munkát, majd a gazdag farmtulajdonos biztatására feleségül veszi az indián Mollie-t (Lily Gladstone). Mindeközben viszont Mollie három lánytestvére és anyja előbb-utóbb vagy megbetegszik, vagy gyilkosság áldozata lesz.

A nagy kérdés pedig az, hogy kinek milyen szerepe van ebben, és hol áll meg a vérfürdő.

A film utolsó harmadában jelenik csak meg a könyv egyik főszereplője, Tom White (Jesse Plemons), aki egy születőben lévő állami szervezet, az FBI megbízásából érkezik megoldani az addig szőnyeg alá söpört bűnténysorozatot.

A maratoni, 3 óra 20 perces játékidejű bűndráma színvonala nem végig egyenletes, amikor viszont elkapja a ritmust, lazán bizonyítja, hogy az álomtrió (Scorsese, De Niro, DiCaprio) első közös filmje valóban eszményi kollaboráció. A Megfojtott virágok lassan, komótosan építkezik, miközben kifejezetten izgalmas döntés, hogy Scorsese alig ad kontextust az eseményeknek. Mesterséges magyarázatok helyett egyedül kell kiismerni magunkat ebben a világban, körülbelül mégis összerakható a működése (például az indiánok státusza, a fehérekkel való kölcsönös függőségi viszonya, a számtalan mellékszereplő bekapcsolódása a mátrixba).

A Megfojtott virágok kifejezetten erősen indul, a lendülete pedig legalább másfél órán át kitart, majd kissé leül a tempó

– ironikus módon a szörnyűségek sorjázása is repetitívvé válhat. Aztán az FBI megjelenése hoz dramaturgiai fordulatot: a nyomozás felkavarja az állóvizet, az utolsó egy-másfél óra az új nézőpontok és a megoldás ígérete miatt ismét rendkívül izgalmas. Ám a Megfojtott virágok az a fajta film, amelynek a végén hiába bűnhődnek meg a bűnösök, az nem érződik igazi megoldásnak: a halottakat úgysem támasztja fel senki, a törvény keze túl későn ért el idáig. Az egész pedig annyira érdekli a közvéleményt, mint egy szaftos bűnügyi sztori. 

Ami végig fenntartja az érdeklődést a film során, hogy hogyan változik a véleményünk a férfikarakterekről. A folyamat kacskaringós, ugyanis nem feltétlenül egyértelműek a szándékaik az elejétől fogva, később pedig hol negatívabb, hol pozitívabb színben tűnnek fel – elsősorban Ernest. Hale jóságos gazdának állítja be magát, aki a problematikus olaj helyett a békés mezőgazdasággal foglalkozik, az indiánok barátja, pártfogója, beszéli a nyelvüket is – majd lassanként kiderül, hogy milyen manipulatív, ördögi figura, akinek mégis akadnak tisztességes gesztusai is. Sokatmondó, ahogyan a lebukás után a saját szerepét értékeli: az erősen áthallásos, könnyen aktualizálható mondatok szerint az emberek könnyen felejtenek, a botrány elhalványulása után mindenki csak a jótetteire fog emlékezni.

Vele szemben Ernest leglátványosabb tulajdonsága, hogy buta – ezért kiváló csatlós, a piszkos munka elvégzője, aki sosem kérdez vissza. Hullarablás, élő emberek kifosztása, biztosítási csalás, gyilkosság, egyre megy. Vajon tudatában van a tettei következményeinek, jelentőségüknek? Úgy tűnik, szereti a feleségét, mégis módszeresen megöli az egész családját és azokat is, akiket Mollie segítségül hív – az FBI megszületése épp azért kapcsolható be remekül a történetbe, mert a helyi szerveken felül álló csoport nem része annak a gépezetnek, amelyben senkinek sem érdeke a gyilkosságok megállítása vagy büntetése. 

Ernest Burkhart és William Hale kapcsolata, dinamikája kissé a The Master főszereplőiét idézi.

Ám míg ott az első pillanattól egyértelmű volt, hogy Lancaster Dodd és Freddie Sutton milyen ember, itt jóval később derül csak fény rá. És még akkor sem lehetünk benne biztosak, hogy melyikük mennyire volt őszinte és mikor játszott szerepet. Ahogyan a The Masterben, úgy a Megfojtott virágokban is a harmadik fél egy nő – akiről szintén nehéz eldönteni, mennyit tud a háttérben zajló eseményekről, mennyire érzékeli a valódi veszélyt. Miközben Mollie flegma előrelátása intelligenciáról árulkodik, néha elhomályosítja a tisztánlátását a naiv bizalom.

A súlyos téma és a sok erőszak ellenére a Megfojtott virágokba néha beszűrődik a humor is, és kell is a feloldás a felfoghatatlan szörnyűségek közepette. Elsősorban De Niro fintorai gondoskodnak erről, de a bulldogképpel, Jack Nicholsonná maszkírozva játszó DiCaprio is megenged magának annyi túlzást, amennyin még szabad nevetni. Hozzájuk képest Lily Gladstone kisebb szerepet kap (hiszen a karaktere tragédiája épp a passzív szerepbe kényszerülés), de ebben is olyan egyedi minőséget képvisel, ami nehezen felejthető.

A Megfojtott virágok a fehér amerikaiak elé tartott kíméletlen tükör, az őslakosok számára elégtétel, a világ többi részén pedig egy nagy igazságtalanság lehengerlő erejű drámája – ez a hármas irányultság teszi kiváló fesztiválfilmmé is a streamingre készült alkotást. Eseményszámba menő, vitákat vagy jobb esetben párbeszédet generáló, jelentős mű született, amely ugyanakkor korántsem érződik búcsúnak Scorsese-től: inkább egy ereje teljében lévő, bölcs és felelős alkotó tanúságtételének.

A Megfojtott virágok várhatóan október 19-től látható a magyar mozikban, illetve az Apple TV+-on. 

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com