Felnövéstörténet, Amerika-himnusz, romantikus film, de hiába számítunk rá, semmiképpen nem dráma az Oscar-várományos Brooklyn.
Egy fiatal ír lány, Eilis (Saoirse Ronan) az ötvenes évek elején az unalmas Óhazából kivándorol Amerikába, ahol a honvágy leküzdése után minden sikerül neki, szerelembe esik és boldog lesz. Röviden erről szól a Brooklyn. Kihagytam valamit? Ah, valóban, a film közepén van egy zökkenő a brooklyni idillben: Eilist hazalátogat, ahol megkísérti a múltja, hirtelen Írország is remek helynek tűnik. Eilis döntési helyzetbe kerül: adja fel amerikai boldogságát és maradjon végleg az ír kisvárosban?
A választás természetesen – az Ó- és Újvilág között – csak látszólagos, hiszen maga a kérdés is látszatkérdés. Talán azért érezzük így, mert a film kissé kései pontján merül fel, amikor már nincs igazi relevanciája: világosan látszik, hogy Eilis Amerikában találta meg önmagát, valójában semmi nem köti Írországhoz. Így nem az a kérdés, hogy Eilis hogyan dönt majd, legfeljebb az, milyen úton jut el a döntésig.
A Brooklyn viszont ezt sem tolja ki a határokig: a látszatkérdés egy látszatkonfliktusban manifesztálódik. Hatásos, ahogyan kicsúszik a lány kezéből az irányítás, mintha a kisváros egy emberként azon dolgozna, hogyan hálózza be őt és bírja maradásra. Eilis nem őszinte a környezetével, sodródik az eseményekkel és kissé elbizonytalanodik. A tetőpont viszont elmarad: lehetett volna nyilvános megszégyenülés vagy botrány abból, hogy Eilis visszatáncol az ígéreteitől, de nagyobb lárma nélkül minden elsimul. Tehát még azelőtt megoldódik a kérdés, hogy igazán kiéleződött volna. Egyébként is, hogyan végződhet egy film, aminek Brooklyn a címe?
Így lesz a drámából, és a hol az otthonom-kérdésből Amerika-himnusz. Ami rögtön megmagyarázza, a kevéssé maradandó alkotást miért jelölhették a legjobb film Oscar-díjára. Mint ilyen, szépen működik: elhiteti, hogy nincs jobb hely egy brooklyni alagsori lakásnál, nincs jobb munkahely egy drogériánál és nincs jobb parti egy vízvezeték-szerelőnél. A Brooklyn nagyon bájos és szeretetteljes film, csak a törekvés, hogy dráma legyen belőle, súlytalanná teszi. Vígjátékként vagy romantikus filmként viszont könnyen fogyasztható, leginkább egyedi humora miatt, ami néha harsány, máskor finom; ez viszi előre a filmet. Aprólékosan kidolgozott és érzékeny, a mellékszereplők többsége is élettel teli, mellesleg tele van idézhető egysoros bölcsességekkel; a legjobb forgatókönyv jelölés tehát teljesen érthető.
Ha drámaként nem is működik, Amerika-himnuszként pedig fenntartásokkal kezeljük, egy harmadik műfajban-alműfajban szép ívet rajzol ki a Brooklyn. Ez pedig a coming-of-age, azaz a felnőtté válás története, amit a forgatókönyvíró Nick Hornby mindig is imádott: Eilis gátlásos kislányként érkezik Amerikába, és magabiztos nőként tér vissza Írországba. Távolléte alatt tehát nem a szülőföldje változott meg, hanem ő maga – így nem csoda, hogy nagyobb sikereket ér el, hiszen a kivirágzott lányra mindenki felfigyel, különféle csábító ajánlatokkal halmozzák el. Mindezt persze az új hazája tette vele: újabb gól az Amerika-himnusznak. Cinizmus ide vagy oda, Saoirse Ronan csodálatosan alakítja a rút kiskacsából hattyúvá, szürke csitriből kiteljesedett asszonnyá váló Eilist. Igaz lehet a vélekedés, hogy Hornby jó szerepeket ír a nőknek – az Egy lányról és a Vadon után egy újabb Hornby-karaktert játszó színésznő kap Oscar-jelölést (a 22 éves Ronannak egyébként ez már a második a 2007-es Vágy és vezeklés után), ami jelen esetben teljesen jogos is.
