Xavier Dolan, a Cannes-i filmfesztivál rendezősztárja és a francia ajkú régiók, de különösen Kanada magasztalt (nemzeti) talentuma már a Megöltem anyámat című elsőfilmjében a szenvedélyes és heves anya-fiú kapcsolati dinamikával foglalkozott, meglepő érettséggel.
Dolan már pályája elején – kétségkívül – eltökélten és céltudatosan építette rendezői karrierjét, amit nemcsak az életmű egymás után következő darabjainak egyre rangosabb fesztiválszereplése és magasabb presztízsű kitüntetései bizonyítanak (az elsőfilm a Rendezők Kéthetén, a következők az Un Certain Regard programban, a Mommy és az utolsó film pedig már a versenyprogramban szerepelt Cannes-ban), hanem az is, hogy első játékfilmje, a Megöltem anyámat forgatásába a gyerek- és szinkronszínészként keresett megtakarításaival vágott bele (ő volt például Ron Weasley francia hangja a Harry Potterben).
Debütáló rendezése idején még mindig csak 19 éves volt, a forgatókönyv ötletének írása közben pedig mindössze 16, ezért is meglepő, hogy szerethető hiányosságai ellenére
mennyire tapasztalatgazdag, érzelmi- és figyelemfelkeltő filmes élményt vált ki a Megöltem anyámat.
Emögött valószínűleg a már említett tudatosság áll, a film történetének magját ugyanis bevallottan „félig-önéletrajzi” események/átélések adták, mely gondolatokat és érzéseket később színezett ki az alkotói fantázia.
Dolan korai filmjei azért is tűnnek fel az indie paletta árnyalatai közül, mert a nagyvárosi fiatal értelmiségiek elsővilágbeli problémái helyett (vagy mellett), a dialógusközpontú, lufifejű verbális onanizációs késztetés helyett (vagy mellett), a realista-dokumentarista stílus helyett (vagy mellett) vagy a mind-game narratíva, esetleg a bizarr, groteszk történések helyett, a papák mozijainak eszköztárához nyúl vissza, olyanokéhoz, mint Almodóvar, van Sant, Truffaut, Godard vagy Wong Kar-wai.
Talán ez a nagymérvű ellentét az, amely már a Megöltem anyámat varázsát is adja, hogy tehát a fiatalos, önközpontú hév és a tapasztalt tapasztalatlanság kéz a kézben jár az idősebb, nagy rendezők stílusjegyeivel. Lehet ez a különböző írott szövegek hangsúlyos, esetenként a vászon felszínén is láthatóvá tett használata; egy a Négyszáz csapásból vett gesztus (ami a film címe is egyben); az erős női karakterek szerepeltetése; a giccses szobabelsők díszletszerű színkavalkádja; a melodrámai túlhevült, kirobbanó érzelmek; a lassított mozgások és az erős zenekari művek kontrasztja; és persze a melegtematika jelenléte. De mindez csak klisés elemek önállótlan recitálása lenne, ha Dolan nem tudná őket lélekkel megtölteni.
A Megöltem anyámat főszereplő fiúja (a rendező maga alakította) és az anya szerepében elemében lévő Anne Dorval között működik az összhang és a kémia, még akkor is, sőt akkor a legjobban, amikor fejvesztve vitatkoznak, üvöltöznek, sikítoznak, és minden helyzetben van valami mélyen komikus is, annak ellenére, hogy mindketten a legkegyetlenebb sértéseket és rágalmakat vágják egymás fejéhez. Ezek a jelenetek mutatják legjobban azt az éles szemű intuíciót, amiről lényegében a Megöltem anyámat szól:
a szeretett személlyel kapcsolatban átélt ambivalens érzelmeket,
mert pont attól, akitől leginkább függünk, és akit ezért a legjobban szeretünk, ugyanezért a legjobban gyűlölünk is. A (meleg) fiú és az anya kapcsolatában természetesen, inherens módon meglévő összetett, ellentmondásos viszonyulások identitásképző tapasztalati tőkék, melyek legyenek bármilyen pusztítóak, pozitív kicsengésük is lehet.
Az érzelmi hullámzásnak és a hangulati sokszínűségnek, a nyers, ösztönös erő, a tehetség megmutatkozásának és a technikai eszközök tudatos használatának, a szabálytalan és kiszámított elemeknek a kevercse adja azt a kicsattanó, mégis ismerősen nyugodt légkört, ami majdnem végig élvezhetővé teszi a Megöltem anyámat.
Mert bár jó döntésnek bizonyul a meleg téma háttérben tartása és lebegtetése, amivel éppen az anyai kapcsolati dráma maradhat előtérben, és nem a szexualitás válik lényegi meghatározóvá, illetve ugyanilyen szerencsés az apának, valamint a szülők kapcsolatának utalásos jellegű szerepeltetése, azért a kiegyensúlyozatlan feszültség és drámai ív, a karakterek kiforratlansága és motivációik ellentmondásossága, meg persze a fekete-fehér, kvázifilozofikus, lényegében tartalmatlan részek mesterkéltsége a hiányosságokra és a túlhasznált művészieskedés veszélyére is felhívja a figyelmet.
Ezek viszont olyan jegyek, amelyek terén a későbbi filmekben fejlődni lehet, és amelyekben, majd látni fogjuk, Dolan fejlődött is.
