Fókuszban Kritika

#NotMe – Megosztás

Egy gimnazista lány próbálja összerakni, mi történt egy éjszakán, amelyről semmilyen emléke sincsen, ugyanakkor a történtek lassan felőrlik a családját és a baráti körét. Pippa Bianco első nagyjátékfilmje, a Megosztás (Share) nemcsak a szintén fiatalokkal foglalkozó Eufóriával rokon, hanem az HBO tavalyi sikerfilmjével, A történettel is.

Idén júniusban az HBO egy meglepően nyers, de épp emiatt őszinte, tinédzserekkel foglalkozó sorozatot tűzött képernyőre: az Eufóriát. Ez a sorozat a kétezres években született fiatalok életét és gondjait veszi górcső alá, olyan problémákat, amelyek nem csak a képernyőn léteznek. Az Eufória hatodik részének rendezője, Pippa Bianco a sorozat vetítésével egyidőben debütál az HBO-n első nagyjátékfilmjével, a Megosztással, amely kölcsönveszi és kibővíti a széria földhözragadt, de élesszemű látásmódját.

Pippa Bianco friss, de ígéretes név lehet a filmszakmában. 2015-ben többek közt Cannes-ban is díjat nyert a Share című rövidfilmjével – ez nőtte ki magát később nagyjátékfilmmé. Az idei Sundance Filmfesztiválon aztán az utóbbi is díjesőben részesült: a legjobb forgatókönyvnek járó díj mellett a főhőst játszó színésznőt is jutalmazták. Az, hogy Bianco szinte még el sem kezdett rendezni és már ennyi elismerés van a háta mögött, önmagában jó jel,

de a Megosztás bizonyítja, hogy tényleg ért a fiatalok nyelvén.

Minden egy üzenettel kezdődik. Pontosabban egy tucat üzenettel. A Megosztás főhőse, Mandy egy részegen átbulizott éjszaka után megdöbbentő hírt kap a barátaitól: kering róla egy videó. Egy videó, amin eszméletlenül fekszik, fiúk vihogják körbe, és valaki épp a ruhát próbálja lehámozni róla. A felvétel ugyan véget ér ezen a ponton, de ez Mandy helyzetén nem segít: nem tudja, mi történt, és nem is biztos, hogy akarja tudni. Valószínű, hogy megerőszakolták.

A Megosztás sok mindennek tűnik, ami valójában nem is. Az első pillanatokban például gondolhatnánk, hogy egy, a 2018-as A történethez hasonló nyomozástörténet lesz. Vagy a #metoo-mozgalom korában egy fejlődéstörténet, amely bemutat egy fiatal nőt, aki erőt merít a fájdalmából, hogy aztán megrontói fölé emelkedjen erkölcsileg. Esetleg látlelet a közösségi oldalak árnyoldalairól, a fiatalokra gyakorolt pusztító hatásáról? Nos, Pippa Bianco filmje a három közül egyik sem. Vagy talán mindegyik egy kicsit.

Ez a film egy lányról szól, akivel valami szörnyű történt, ő pedig a hallgatást, a csöndes feldolgozást választaná.

Csakhogy a világ ezt nem hagyja neki, és két tűz közé kerül. Szülei a rendőrséghez fordulnak és igazságot követelnek. Az osztálytársai inkább úgy tekintenének az esetre, mint ami meg sem történt, vagy ha igen, akkor csak ízléstelen tréfa volt. Mindezen álláspontok között ott van Mandy, aki egyre jobban elszigetelődik.

A Megosztás egyik legnagyobb erénye a főszereplőt alakító, eddig csak tévésorozatokban szereplő Rhianne Barreto. Játéka átélhetővé teszi a lány szenvedését, és ezt épp azzal éri el, hogy látszólag nem csinál sokat. Gyakran csak némán meredve ül, ha megszólal, akkor is csak csöndesen. Olykor leheveredik a padlóra, mintha úgy megérthetné, min ment át azon a bizonyos estén, aminek a nyomait azóta is a testén viseli. Minden csapást ilyen távolságtartó hallgatással él át, mintha nem is vele történt meg volna, de érezhető, ahogy gyűlik benne a feszültség. Az pedig egy gyönyörű jelenetben robban ki belőle, amin az aggodalmas apát játszó J.C. MacKenzie-vel osztozik.

Bianco az egész filmet Mandy lelkivilágának rendeli alá.

Ahogy írtam, ez nem egy nyomozás – érdektelenné válik, ki követte el a bűntettet. Ugyanakkor nem is egy elrettentő tanmese az internetről, a címe épp ezért megtévesztő. Habár a „share”-ből könnyű a közösségi oldalak megosztás-funkciójára asszociálni, ez sokkal inkább Mandy karakterére vonatkozik. Mit osszon meg? Kivel ossza meg? Egyáltalán eláruljon bármit bárkinek? Az biztos, hogy az erőszak elkövetője a barátai között lesz – az vajon bűnpártolóvá teszi a lányt, ha ő maga nem is akar az ügy végére járni?

Az elszigetelődés ennek a dilemmának az eredménye. Nem fordulhat a családjához, nem fordulhat az osztálytársaihoz. Mikor a rendőrségre megy, akkor épp amiatt lesz pária a számára legfontosabb közegben, mert eljárt a szája, és annak a barátai (akik között ott van az elkövető is) isszák meg a levét. Egyáltalán mit tehet a rendőrség egyetlen homályos felvétel alapján? Egy ponton még az is felmerül (amint azt a való életben is sokan választották), hogy a médián keresztül a nyilvánosság erejével helyezzenek nyomást a tettesekre. Sokáig abban sem lehetünk biztosak, hogy tényleg erőszak történt-e azon az estén, vagy a lány környezete reagálja túl. Mandy nyilván az utóbbiban reménykedik.

Ava Berkofsky képei kiváló leképezései Mandy érzelmi káoszának. Mintha mi magunk is a lány traumától tépázott emlékezetén keresztül néznénk a történéseket.

Sokszor kapunk egymásba szinte figyelmeztetés nélkül átúszó felvételeket, homályos bevillanásokat, elmosódott formákat. A képeket sokszor a főhőséhez hasonló csönd kíséri, a zene a legtöbbször csak a feszültségkeltéshez kell.

Mandy életének pontos alakulását sokszor nem mutatják meg, nem tudjuk, mennyi idő telik el az első jelenet óta. Fontosnak tűnő eseményekről maradunk le, viszont az ábrázolt következmények hatásosan közvetítik a kimaradt történéseket is, de ami fontosabb, a főhősre gyakorolt hatásukat. Mandyt zaklatják, amiért a balsorsa kezd több lenni öltözői pletykánál, de ehhez nem kell megannyi goromba Facebook-üzenetet elolvasunk: elég hallanunk, hogy egyfolytában csipog a lány telefonja, de ő már rá sem hederít. Egy másik helyzetben azzal szembesülünk, hogy Mandy már otthonról tanul, azt azonban nem köti orrunkra a film, hogyan jutott idáig. Ezek a felvetett, de meg nem válaszolt kérdések, az eltitkolt apró részletek sokat segítenek, hogy átérezzük a főszereplő elszigetelődésének valódi súlyát.

A tinédzserek nyomasztó atmoszférájú világát a Megosztásban semmi nem oldja fel, minden interakció Mandy és a barátai között kínosra vagy kényelmetlenre sikeredik. Különösen igaz ez a Charlie Plummer alakította Dylanre, aki láthatóan bele van zúgva a lányba, és mégsem tud mit kezdeni a szenvedésével, nemhogy enyhíteni rajta. Ezért a legtöbb közös jelenetük végére a mi hátunk borsódzik. A többi fiatal próbálja vissza-visszafogadni, azonban ennek az lenne a feltétele, hogy Mandy túllépjen a traumáján. Úgy, ahogy az osztálytársai is: valami, ami megesett, de az miért állná útját a jókedvnek és a bulizásnak? Vajon helyreállítható bármi az ilyen barátokkal?

A film minden felmerülő témát apró rezdülésekkel és utalásokkal vizsgál.

A Megosztás történetét magabiztosan vezeti Bianco, és pontosan tudja, hogy ne nyújtsa túl a papíron tényleg vékonyka sztorit. A másfél óra végére épp oda ér el, ahová el kell érnie: megközelítjük az igazságot, amit Mandy nem kerülhet tovább, valahogy meg kell birkóznia vele. A történettel ellentétben itt nem vár ránk katartikus rádöbbenés – olyan csöndesen búcsúzik a film, ahogy elkezdődött.

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..