A második világháborút követően a dánok német hadifoglyokat köteleztek arra, hogy megtisztítsák a Jylland-félsziget tengerpartját az aknáktól. A CineFestről három díjjal távozó A homok alatt az egyoldalú náci ellenségkép megtörésére vállalkozik.
Az ezredforduló óta megannyi kisebb európai nemzet állt rá a műfaji filmkészítés útjára, hogy lokális témáik nemzetközi színtéren is érdekessé és eladhatóvá váljanak. A legegyszerűbb irányt pedig nem a sokszor hagyomány nélküli horror-, vagy gengszterfilmes narratívák képviselik, hanem az adott ország izgalmas históriája. A második világháború periódusa például egyértelműen a filmesek látóterébe került, és nem véletlenül.
Tekintsünk most el a történelmi emlékezet dicséretes ápolásától! Kizárólag a forgatókönyvi eredetiségre koncentráljunk! A megszállt európai államok olyan eseménysorok elszenvedői lehettek, amelyek messze meghaladhatják a hollywoodi film felkínálta jó szövetségesek vs. gonosz nácik, jobb esetben szenvedő szövetségesek vs. szenvedő tengelyhatalmak konfliktusokat. Az 1944 címre keresztelt háborús film narratív attrakciója például, hogy a történelemkönyvek által elfeledett balti frontvonalon nácik által harcra kényszerített észt katonák lőhettek a szovjetek oldalán hazájuk felszabadításáért küzdő észt katonákra. Ebből is látszik, hogy az ezredforduló után készült, európai háborús filmek egy új élet lehetőségét kínálják egy mára kifáradt műfajnak.
A dán filmesek pedig egy évtizeden belül több nagyjátékfilmmel is bizonyították mindezt. A Mads Mikkelsen főszereplésével készült Flammen und Citronen például a dán ellenállás átfogó, ámde józan, a film noirral is kacérkodó tablója – érdekessége, hogy az ellenállókat nem makulátlan hősöknek, hanem a nagypolitika számára időnként hasznos, de bármikor mellőzhető, a hatalmi érdekek és a kettős ügynökök között sodródó, jobb sorsra érdemes gyilkosoknak ábrázolja. Az Április 9. című alkotás attrakciója pedig, hogy egy kerékpáros (!) szakasz szemszögéből dolgozza fel Dánia náci megszállásának nyitónapját. Újító szellem terén talán legtovább mégis az idei Cinefestről három díjjal távozó A homok alatt merészkedik.
Martin Zandvliet háborús drámája a második világégést követő évek egyik rejtve maradt epizódját tárgyalja: a németek által milliós nagyságrendben lerakott aknákat a dán hadsereg a náci hadifoglyokkal hatástalaníttatta és ásatta ki a homokból. Borul tehát a háborús filmek esetében félévszázados problémának bizonyuló papírforma: A homok alatt célja a sematikus, egyoldalúan gonosznak vagy éppen arctalannak ábrázolt, náci ellenségkép megtörése. Eltipróból eltiprott, elnyomottból pedig elnyomó lesz, és a dán film meglepetése: néhány jelenetet követően azon kapom magam, hogy megsajnáltam 14 náci katonát.
Csendben megjegyzem, hogy Zandvliet háborús drámájával kapcsolatos egyetlen problémám is ez: valójában nem feloldja a sematizmust, hanem csak fordít egyet rajta. Szánjuk a 14 német katonát, mert embertelen és lehetetlen feladatot kapnak, ami egyben hazatérésük ára, sajnáljuk, mert egytől egyig vágyakkal, reményekkel teli fiatalok, akik a bajban anyjukat hívják. A dán rendező a legegyszerűbb ténnyel operál, hogy a világháború végén már nem igazán számított az életkor és a hitvallás a frontra küldésnél, pedig mennyivel bevállalósabb lehetne a filmje, ha mondjuk az egyik fiúról kiderül, hogy valóban rokonszenvezik a náci ideológiával. Ehelyett a német hadifoglyok kizárólag áldozati szerepkörben, a dán főtisztek pedig könyörtelen gazemberekként mutatkoznak meg, és a kettő közti határsávban áll a főhős, Carl Rasmussen törzsőrmester, akinek fejlődéstörténete a fokozható alkotói bátorságtól függetlenül is egy gyönyörű lírai filmmé kerekíti A homok alattot.
A középkorú dán törzsőrmester a háború végét nem győzelemként, nem eufóriaként, nem felszabadulásként éli meg, éppen ellenkezőleg az erőszak viszonozhatóságát, a dühének levezethetőségét érzi. A film végére ebből az indulatoktól fűtött lelkiállapotból jut el a német fiatalokkal rokonszenvező, bajtársi és atyai szolidaritásig.
Zandvliet az aknák és a robbanásig feszülő indulatok miatt elvihetné filmjét A bombák földjén fémjelezte masszív műfaji irányba, ám a korábbi szkriptjeihez (Teddy mackó), filmjeihez (Tapsvihar) hasonlóan a lírai tónust választja. Egyik oldalról ismétlődő helyzetek, sorakozók, körletzárások, féken tartott, majd őszintévé váló beszélgetések jelzik a jellemfejlődést, másik oldalról a szimbolikus motívummá váló aknák árnyalják ugyanezt. A robbanóeszközök az emberben és a társadalomban szunnyadó, de kitörésre váró indulatok szimbólumaként működnek. A német fiatalokkal való együttérzés kialakulása gyönyörű párhuzamban áll az aláaknázott partszakasz megtisztításával. A finálét megelőző fordulat is a motívum működőképessége miatt lehet hatásos: a náci hadifoglyok egy partszakasszal végeztek, de a film végén kiderül, hogy Dániában még tucatnyi aknamező és egy fortyogó dán társadalom vár a megszabadulásra.
A homok alatt azonban nemcsak háborús drámaként, hanem háborús filmként is szimpatikus. Zandvliet átgondoltan és tolakodásmentesen érzékelteti a hadifoglyok feladatának visszásságait, és azt az összetett kapcsolatrendszert, ami a hadifoglyok és a dán feletteseik között kialakulhat. Hiába gyűlölik az ellenséget, nélkülözhetetlen a német rabokkal való együttműködés. Ki kell képezni őket, meg kell teremteni a biztonságos munkafolyamatot. Mert lehet, hogy a dán tisztek szerint nem árt, ha aknaszedés közben egy-egy náci darabokra hullik, de a megfelelő teljesítmény érdekében mégsem olyan jó, ha túl gyorsan történik mindez. A homok alatt érzelemgazdag filmként mutatja meg, a dán tiszteknek táplálnia kell az érzést, hogy a német fiatalok hadifogolyként is katonák, ébren kell tartania a motivációt, hiszen a sikeres aknaszedést követően a hazaút a jutalom. De érzékeltet valamit a másik oldalból is: a náci hadifoglyokban is feléledhet a lelkiismeret-furdalás: azért nem lázadnak fel, mert tudják, valakinek vezekelnie kell bajtársaik háborús bűntettei miatt.
A homok alatt méltán nyerte el a Cinefesten a FIPRESCI és a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját is, hiszen az utóbbi évek talán legérzékenyebb háborús filmje. A katonai eseményeket nem látványközpontúan, és cseppet sem harsányan ábrázolja. A rendezőt az ember, és az emberi jellem érdekli, és Zandvliet giccsmentesen találja meg azt, amiről minden háborús filmnek szólnia kellene: a háborúellenességet, az emberséget az embertelenségben.
