Köztudott tény, hogy szívfájdalomra a legjobb gyógyír, ha ezerrel belevetjük magunkat a bulizásba, körülvesszük magunkat a barátnőinkkel és… visszamegyünk az egyetemre? Melissa McCarthy és A partiállat szerint pontosan erre van szükség – de vajon ez a moziközönségnek is elég?
Hány olyan történetet hallottunk már, hogy a férj nagy kapuzárási pánikban beszerez egy szeretőt, elhagyja érte a feleségét, és a tetejébe még egy sportkocsit is vesz vagy kilöveti a fülét? Ez A partiállat című film premisszája is, amiben Melissa McCarthy alakítja az összetört szívű Deannát, akinek az élete – ahogyan maga a film is – rengeteg középkorú nővel rezonálhat.
A házasság kezdetén a feleség által bálványozott férj döntései az évek során „közös elhatározássá” szelídülnek, hogy aztán két évtizeddel később a nő ráeszméljen, hogy az „együtt meghozott döntések” értelmében nem tudta befejezni az egyetemet, és szülés után nem volt lehetősége vissza- vagy elmenni dolgozni – ez történt meg Deannával és nők százaival. Derült égből villámcsapásként éri a gyermekétől az egyetem utolsó évének első napján elbúcsúzó anyát férje bejelentése, miszerint válni akar – e konkrét eset ugyan leginkább csak az események láncolatát beindító katalizátor a filmben, azonban ki tudja, nem történt-e meg ugyanez a szituáció Deanna néhány sorstársával is.
Melissa McCarthy és férje, Ben Falcone filmje tehát pontosan azokra a mindenki számára ismert élethelyzetekre apellál, amelyek reményeik szerint megfelelő alapot ad a sztori girl power-irányú kibontakozásához. Így tehát a film kevésbé a válás vagy a megcsalás feldolgozásáról szól,
sokkal inkább beszél McCarthy és Falcone forgatókönyve az anya-lánya kapcsolatról, a női barátságokról, illetve önmagunk újrafelfedezéséről.
Ezeket a viszonylag komolyabb témákat pedig igyekeznek humoros formában tálalni.
Bár maga az ötlet nem is lenne különösebben rossz, a kivitelezés során jutott némi porszem a gépezetbe. A partiállat már a harmadik közösen készített vígjátéka a párosnak (korábban a Tammyt és A főnököt gyártották ugyanebben a felállásban), viszont ez a film sem sikerült mérföldekkel jobbra az első két próbálkozásnál. A történet döcögősen indul, a poénok csak a játékidő második felétől kezdenek el ülni, és mivel sem Deanna összetört szíve, sem pedig a girl power nincs eléggé fókuszban, a sztori súlytalanná válik.
Ezzel együtt meg kell hagyni, hogy Melissa McCarthy játékára és humorérzékére nem lehet panasz. A színésznő most nem a korábban (a Női szervekben, illetve a fentebb említett, férjével közös megmozdulásokban) megszokott nagymellényű és faragatlan tuskót hozza, hanem egy szerethető, kissé naiv, már-már a Szívek szállodája Sookie-jára emlékeztető karaktert formál Deannából. És bár néha még most is felbukkant egy-két alpáribb vicc – mint amikor a lányának ecseteli szexuális kalandjait egy nála jóval fiatalabb, egyetemista sráccal –,
az önirónia, a helyzetkomikum és Deanna esetlensége okoz néhány kifejezetten humoros pillanatot.
A mellékszereplők is elég jók: Maya Rudolph (Koszorúslányok) Deanna legjobb barátnőjét, a Saturday Night Live, amerikai szkeccs-sorozatból ismert Heidi Gardner a kolis szobatársát alakítja, illetve megszokott módon McCarthy férje, és egyben a film rendezője, Ben Falcone is felbukkan egy pár perc erejéig.
A partiállat tele van nyolcvanas évek-nosztalgiával (egy konkrét bulijelenet épül erre), azonosulásra hívó szituációkkal és főszereplővel (olyannyira, hogy egy ponton az egész moziterem egy emberként hördült fel – az utólag abszolút kiszámítható – fordulaton), illetve remek zenékkel és pörgős partikkal. Azonban az aranyos mondanivaló – azaz, hogy szeresd önmagad – súlytalan, a feminista színezetű üzenet nem elég hangsúlyos, a poénoknak pedig jó, ha a fele betalál. Így még a Christina Aguilera-cameo sem menti meg A partiállatot a középszerűségtől.