Az erotikus thrillerek kora rég leáldozott– de vajon lehet-e még helye a műfajnak 2022-ben? Ben Affleck és Ana De Armas románca már kihűlt – de vajon hogyan lett megörökítve a csúcspontján? A mozik helyett streamingre száműzött Mélyvíz vérszegényebb, mint vártuk, de hűvös gonoszságával így is okoz kéjesen kellemes perceket.
Adrian Lyne hosszú kihagyás után tért vissza a filmvászonra, azazhogy a mozi helyett csak a Hulu streaming platformjára: az erotikus thrillerek koronázott királya kereken húsz évvel A hűtlen után ismét kedvenc műfajában készített filmet. Tette mindezt egy olyan hollywoodi érában, ami a szexualitás ábrázolásában való finomkodás terén még a Hays-kódex erkölcsi cenzúrája által lefojtott 30-as, 40-es évekbeli aranykoron is túltesz. Ott legalább sugalmazni lehetett, vizuális utalásokkal jelezni a szereplők vágyait, testi interakcióit – ma az izmos testek garmadáját prezentáló blockbusterek teljességgel mentesek a szexualitástól, és európai vagy ázsiai rendezők szerzői filmjeit leszámítva nagyítóval kell keresnünk az erotikát a vásznon.
A széles nagyközönség számára mondjuk valószínűleg nem ezek a faktorok tehetik igazán vonzóvá a Mélyvizet; sokkal inkább az a szaftos bulváraspektus, hogy a pszichoszexuális játszmába gabalyodó főszereplőket alakító filmsztárok, Ben Affleck és Ana De Armas a forgatás idején egy párt alkottak – meglehetősen publikus kapcsolatban –, azóta viszont szétmentek. Milyenek lesznek együtt a képernyőn? Felizzik a levegő körülöttük, vagy nem jelenik meg a szikra a vásznon? Önmagában is működik-e a történet, mint a Tágra zárt szemeknél, vagy csak metatextuális kuriózumként értékelhető, mint a Mr. és Mrs. Smith?
A Patricia Highsmith (A titokzatos Mr. Ripley) 50-es években megjelent regényéből adaptált filmről legelőször azt érdemes leszögezni, hogy istenigazából nem túl erotikus.
Aki arra számít, hogy a Végzetes vonzerő vagy a Tisztességtelen ajánlat túlfűtött, vérbő, csatakos erotikája köszön vissza az évtizedek távlatából, le fog lohadni.
Igen, látunk szexjelenetet, pucér testeket, de a 81 éves Lyne ezúttal hűvösen mesél a szenvedélyek és a féltékenység destruktív erejéről. A digitális operatőri munka szenvtelensége, a díszletek egyéniség nélküli minimalizmusa, a szexjelenetek rövidre szabott beteljesületlensége mind a filmbéli házasság kiüresedését hivatott jelképezni.
Vic (Ben Affleck) ugyanis minden idők legfelszarvazottabb filmes férfijaként lép színre, látszólag mindene megvan, ami a klasszikus családmodellhez kell, gyönyörű feleség, cuki kislány, tuti meló. Ám – irónia! – a hadsereg számára drónok bevetését lehetővé tévő chip fejlesztőjeként otthon képtelen betalálni a rakétával. Nem derül ki, mikortól tekintette őt impotensnek Melinda (Ana De Armas), mi már csak azt látjuk, hogy szemérmetlenül, fűvel-fával kavar, a férje szeme láttára ölelkezik jókötésű és bárgyú fiatal alfahímekkel, mint aki kihívást intéz Vichez – na, nem csinálsz semmit? És Vic látszólag nem is csinál semmit, de már-már abszurdan megértő magatartása, ártalmatlan mosolya és elcsepegtetett megjegyzései mögött a passzív-agresszív reakciókból lassan mintha veszélyesen kezdene elpárologni a passzív előtag.
Vajon tényleg megölte volna Vic Melinda egyik korábbi szeretőjét, vagy csak ezzel a sztorival szívatja az aktuális partnert? Vajon Melinda csak arra használja a fiúcskákat, hogy felajzza a férjét, vagy ténylegesen menekülne sivár, klausztrofób házasságából? A Mélyvíz komótosan, néha unalmasan és vérszegényen, a karakterek motivációt tekintve nem mindig következetesen fejti végig a thriller szálakat, összességében mégis szórakoztató és kellően (ön)ironikus hangnemben jutunk el a végkifejletig, ami elsősorban talán nem is Lyne rendezésének vagy Zach Helm (Mr. Magorium meseboltja) és Sam Levinson (Eufória) forgatókönyvének köszönhető, hanem a két főszereplő értő alakításának tudható be.
Mert mindkét sztár pontosan tudja, érzi, milyen filmben szerepelnek, és milyen hangjegyeket kell eljátszani ahhoz, hogy életre keljen ez az egészségtelen kapcsolati háború.
Ana De Armasnak van nehezebb dolga, az utolsó jelenetekig nehezen körvonalazható Melinda figurája, egyik jelenetről a másikra szélsőségesen változik a viselkedése, mintha végig Vic torz szemüvegén keresztül látnánk. Forgószél, ami továbbhaladna a prérin, de lecövekeli a szemében lévő holtsúly. Affleck pedig tökéletesen alakítja a holtsúlyt, és ez az állítás mentes a gúnytól: a Holtodiglanhoz hasonlóan zseniálisan testesíti meg a maszkulinitás válságát, csak míg ott lélektelen bazsalygása mögött kerestük a belső életet, most egyszerre ül ki busa fejére egy felültetett, tehetetlen balek frusztrációja és egy alattomos, szadista rohadék mesterkedése.
Onnantól, hogy a Mélyvíz találgatós szakasza véget ér, és egyértelműen kiderül, túllépett-e egy határt Vic, hogy maga mellett tartsa a feleségét, már csak végig kell zongorázni a kötelező thrilleres köröket. A befejezés cinikus csavarját pedig kicsit későn és esetlenül is lépi meg a film ahhoz, hogy Fincher mesterien mizantróp és gonosz ponyvájához hasonló hatást tudjon gyakorolni. A Mélyvíz egy Holtodiglan-light, egy estés szórakozásnak azonban még így is kiváló azoknak, akiket el tud szórakoztatni, amikor egy felszarvazott zsák megtalálja a kicsapongó foltját.
