A hazájában kultrendezőnek számító Alex de la Iglesia aktuális filmje egy jó ötleten alapuló, majd végül teljesen elripacskodott vígjáték. Számos értéke ellenére a Micsoda spanyol éjszaka! azért rossz, mert egyáltalán nem vicces.
Semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az embernek ismeretlenül cseng Alex de la Iglesia rendező neve, egyszerűen hazánkban valahogy ő sem képes betörni a Hollywood által uralta piacra. Biztos, hogy nem a Micsoda spanyol éjszaka! hozza el az áttörést, pedig bizonyos értelemben ezúttal igazi amerikai vígjátékot készített a hazájában kultikus rajongással kísért rendező.
Nyilvánvalóan nem a tengerentúli sémák adaptálása miatt övezi nagy rajongótábor Iglesia munkásságát, hanem egyedi látásmódja miatt, amelyben mindig egyedi értelmezéssel keveredik a fikció és a valóság – de sosem céltalanul. Az elszabott frigyben a tragikus események átcsapnak egy elképzelhetetlen börleszk vígjátékba, az Egy őrült szerelem balladájában a cirkusz fiktív világa mosódik össze Franco diktatúrájának kegyetlen mindennapjaival, míg legutóbbi filmjében, a Bűbáj és kéjelgésben a boszorkányok titkos életébe kapcsolódik be néhány barcelonai bankrabló.
Legutóbbi komédiáját kultsiker övezte, nem csoda, hogy csaknem minden színész követte őt a Micsoda spanyol éjszakába! – sajnos a folytonosság kis túlzással csak az ismerős arcokban jelenik meg. Pedig a film kiváló lehetőséggel bírt, hiszen Iglesia ezúttal egy tévés forgatásra vitte el társulatát. Az októberi estén már a szilveszteri műsort rögzítik, de a felvételt számos tényező nehezíti: a két fellépő rivalizálása, a műsorvezetők közötti házastársi civakodás, a statiszták között vírusként terjedő szerencsétlenség vagy épp a stúdió körül zajló sztrájk.
A több szálon zajló történet ellenére a film jó értelemben véve kaotikus, épp annyira, amennyire egy összetett forgatás a valóságban lehetséges. A rendező végig a kezében tartja a gyeplőt, nem okoz problémát a számtalan karakter irányítása. A film legalább 10 különböző szereplővel operál, mégis mindenkinek jut lehetősége a kibontakozásra – bár ne tudtak volna. Merthogy mindegyik figura kizárólag eltúlzott jellemvonásokkal rendelkezik, csupa szélsőséges jellem, akiket egy-egy viccre „hoztak létre”, és bár minden vígjátékba kellenek ilyen karakterek, mégis valahogy Iglesia kezei között mindenki csak ripacskodik.
Hiányzik az egyensúly a Micsoda spanyol éjszakából! A sok flúgos arc közé kéne egy józan kívülálló, akivel a néző együtt érezhetne és nevethetne. Bár elvileg ez lenne a beugró statiszta (Pepón Nieto) feladata, a rendező feláldozza őt egy poén oltárán. Pedig milyen jól kezdődik José története: a szilveszteri nyitótánc felvétele közben a figyelmetlen világosító miatt rázuhan a lámpa az egyik epizódszereplőre. A tökéletesen megkoreografált, remekül megvágott jelenettel olyan irányba mutat a film, mintha egy indokolatlan balszerencse kísérné a forgatást. Nagyon kár, hogy a valószerűtlenség helyett olyan történetszálakat emeltek be, mint a spermavadász rajongóét…
Alex de la Iglesia mindig tudott közvetíteni többlettartalmat a kötelező műfaji értékek (mint a nevetés vagy megdöbbentés) mellett – ilyen volt például a nemiség szerepe a Bűbáj és kéjelgésben. Furcsa módon a Micsoda spanyol éjszakában! éppen a kötelezők nem teljesülnek. Viszont a spanyol médiáról megfogalmazott kritikája alapvetően helytálló. A sok ripacs révén széles perspektívában tudja ábrázolni a tévés iparágat, ami a sztrájkolók bevonása által különösen kemény. Kár, hogy fordítva nem működik: hiába gondolatgazdag egy vígjáték, ha unalmas – akkor az élvezhetetlen.
