Kritika

Túlnyomás – Merülés a szerelembe

A Merülés a szerelembe (Submergence) fontos közéleti kérdésekről mesél egy szerelmi történet apropóján, a kettő együtt viszont nem működik – vigyázat, a kritika az indokoltnál több vízhez kötődő szóviccet tartalmaz!

Wim Wenderstől sosem volt idegen, hogy romantikus indíttatású történeteivel a giccs határán egyensúlyozzon, ám eme kétélű helyzeteket általában helyrebillenti az egzisztencialista filozófiai mélység és a tiszta emberi érzelmek őszinte szépsége – legyen szó a Párizs, Texas nagy találkozásáról vagy a Berlin felett az ég egészéről. Wenders nagysága pont abban áll, hogy a leghétköznapibb helyzetekben meglátja a titkos többletet, amit érdemes felemelni és felnagyítani. A Merülés a szerelembe hasonlóan melodrámai szituációját viszont ezúttal nemcsak az egyén sorsa fölötti merengés tölti meg tartalommal, hanem a legfontosabb aktuális ökológiai és világpolitikai kérdések is rátelepednek – az egyébként gyönyörűen fényképezett film pedig egyszerűen túlcsordul.

A Merülés a szerelembe három szálon fut: az egyik egy óceánkutatóról szól, aki éppen az óceán fenekére készül lemerülni, a másik egy brit ügynökről, akit fogságba ejtettek Szomáliában – a harmadik pedig kettejük közös múltjáról, ami mindössze néhány boldog napot jelentett Franciaországban. A feszültség abból fakad, hogy a flashbackekből kibontakozó, futó kalandnak induló kapcsolat váratlanul nagyhatású szerelemmé nő, miközben az élet messzire sodorja egymástól Dannyt (Alicia Vikander) és Jamest (James McAvoy). Mindketten az életüket kockáztatják egy veszélyes küldetés során a világ két távoli sarkában, miközben csak egymásra tudnak gondolni.

Bár az alapszituáció meglehetősen nyálasnak hangzik, a film korántsem az – más okozza a vesztét.

A tudományos-politikai háttér ordító üzenetei agyonnyomják az egyén szintjén is értékes, törékeny és drámai történetet. James a szomáliai dzsihádisták ellen küzd, fogságba esve pedig elbeszélgethet a terroristákkal a motivációikról. Danny pedig az óceán mélyét vizsgálja élet után kutatva, illetve az itt tárolt oxigént vizsgálva, ami választ adhat a fenntartható jövő kérdéseire. A film abszurd és túlméretezett helyzetekbe sodorja az egyébként szimpatikus főhősöket, ők viszont a világ súlyát a vállukon cipelve, traumák közepette sem mondanak le a finom lelki problémáikról. A személyességre és az általános érvényűségre való törekvés pedig kioltja egymást, egyszerűen nevetségessé válik a szerelmi gyötrődés az óceán mélyére készülve, illetve egy borzalmas börtönben senyvedve.

De ennyivel még nem éri be a Merülés a szerelembe. A víz köré épülő, túl direkt és túl intenzív szimbolika (hiszen mindkét főszereplő a vízzel dolgozik, bár James csak álcaként) ugyanilyen súlyos teherként ül a filmen. Bár a főhősök párbeszédei érdekfeszítőek, az áthallásosság, a folyamatos kettős beszéd egyszerre teszi didaktikussá és túl töménnyé őket. A merülés, feloldódás, összekapcsolódás és elválasztás, mint a vízhez kötődő fogalmak megállás nélkül ömlenek a nézőre, így a Merülés a szerelembe végeredményben belefullad a saját tartalmasságába.

Pedig nem volna hiábavaló próbálkozás hétköznapi hősök lírai történetein keresztül mesélni napjaink legégetőbb, globális problémáiról. Ráadásul a Merülés a szerelembe Európa egyik legfontosabb rendezőjének munkája, két kiemelkedően tehetséges színésszel a főszerepben, akik között még az összhang is remek. Hol csúszott félre az egész? Részleteiben tökéletesen élvezhető, összességében mégis idegesítő film lett a Merülés a szerelembe. Valószínűleg a kevesebb több lett volna – hiszen Wenders legalább kettő, de inkább három történetet mos össze, amelyek ahelyett, hogy szépen elegyednének, zavarossá válnak, és csak kavarognak a fejünkben.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com