Végre egy tinifilm, ami nem nyálas zenékkel van tele! A Metal Lords egy olyan idilli világban játszódik, amit szinte meg sem érdemlünk.
Adott egy csonka családban élő, gitárnyűvő metalhead, Hunter (az elsőfilmes, de biztos nem utoljára látott Adrian Greensmith remek alakítása), akit plasztikai sebész apja rendszeresen pénzzel töm ahelyett, hogy két jó szót szólna hozzá. Barátja, Kevin (az Éjféli látomás, az Az és a Tőrbe ejtve sztárjaként már bizonyított Jaeden Martell), a halkszavú szűz, akit rendszeresen levegőnek néznek és félrelöknek. Valamint Emily (az Emmában felbukkanó Isis Hainsworth), aki amellett, hogy skót bevándorlóként él Amerikában, még bipoláris zavarral is küzd.
De akkor hol van itt az idill?
Valahol abban keresendő, ahogy ezeket a háttérben meghúzódó hatásokat a film készítői nagyon okos módon nem tematizálták, hanem a karakterek jellemébe építették bele. Ezért nem kell tanmesét néznünk a rossz szülői háttérről, vagy épp aggódnunk a be nem vett „örömbogyók” miatt. És ugyanennek köszönhető, hogy ebben a világban nem néznek ki, ha metalt hallgatsz, de még akkor sem, ha Down-szindrómás vagy. Sőt, itt még a „meleg vagy?” kérdés sem kelt megbotránkozást, hanem csupán egy „nem hiszem, bár létezik egy skála” válasz érkezik rá. Elképzelhetetlen, igaz? Pedig épp ezektől a devianciáktól válnak hőseink hétköznapi tinédzserekké:
mindannyian küzdenek a saját démonjaikkal, és esendőségükben roppant szerethetővé válnak.
Különösen a főhős srácok, akik ketten alkotják a bandák csatájára készülő Agybafasz nevű metalbandát, ám zenei – és egyben lelki – világuk meglehetősen különbözik: Hunter igazi keményvonalas metalos, aki számára kifejezetten sértő, mikor duójukat a jóval könnyedebb zenét játszó The White Stripeshoz hasonlítják (sokkal jobban preferálna például egy Darkthrone- vagy Inquisition-szerű párhuzamot). Ezzel szemben Kevin metaldobos létére is szívesen elmegy egy esküvői haknira a konkurens Babusgatók zenekarral – akik egyébként már-már túlzottan nyálgép popot játszanak.
A magát frontembernek kikiáltó Hunter éppen ezért elkezdi terelgetni Kevint a metalistenné válás rögös útján, és átad neki egy ilyen körökben alapműveltségnek számító zenelistát. A felsorolás gerincét a Judas Priest, Black Sabbath, Metallica vonal adja, ám a Slayertől a Mastodonon át a Rage Against The Machine-ig sok más zenekar egy-egy klasszikusa is felkerül rá. Ez utóbbi persze egyáltalán nem véletlen, hiszen a filmhez maga Tom Morello (a RATM alapítója) adta a nevét zenei producerként, dalszerzőként illetve egy jelenet erejéig saját magát is eljátszotta benne.
És a Metal Lords által felvonultatott nagy nevek sora ezzel még közel sem ér véget.
Noha a rendező nem véletlenül nincs kiemelve az előzetesben (Peter Sollett neve legfeljebb az A nő, akit szerettem című filmből lehet ismerős), a történetet íróként jegyző D.B. Weiss annál inkább garancia lehet egy bizonyos minőségre. Pláne, hogy a produceri székbe maga mellé ültette a Trónok harca sorozat másik alkotóját, David Benioffot is. És ha már a metal végigdübörög a filmen, ne menjünk el szó nélkül az előbb már említett Morello mellett cameozó Scott Ian, Rob Halford és Kirk Hammett mellett sem – hát lehet rossz egy olyan film, amiben ekkora nagyágyúk vesznek részt?
A Metal Lords tehát mind történetében, mind alkotógárdájában igazán metal!
Hogy végül megnyerik-e a srácok az iskolai bandák csatáját, az teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy a történet előrehaladtával sikerült saját (meglehetősen szókimondó és trágár) hangjukra, és ami még fontosabb, saját magukra találniuk. A konklúzió pedig – mint ahogy lenni szokott – most is valahol azon a bizonyos arany középúton található: a minden és mindenki ellen lázadó metalhead kissé megszelídül, a nyámnyila halkszavú pedig megkeményedik annyira, hogy végre ki tudjon állni magáért és az időközben barátnőjévé váló Emilyért.
Kettejük különc kapcsolata nyomokban emlékeztet az A ki***t világ vége című sorozat szerelmespárjáéra, ám annál azért jóval konszolidáltabban, hollywoodiasabban és populárisabban alakul a sorsuk. Az enyhülés és higgadtság eredménye végül egy remek koncert (amin még az igazgató is pogózik a tömegben) és egy végleges formációját elnyerő baráti banda lesz, melynek neve ugyan Agybafaszból (Skullfucker) Agytavaszra (Skullflower) szelídül az utolsó pillanatban, ám ez semmilyen hatással nincs zenéjükre, ami végig megmarad ízig-vérig dühös, tempós, brutál metalnak!
