Kritika

MeToo a hashtag nélkül – Az asszisztens

Pontosan, de nem szájbarágósan mutatja be Az asszisztens (The Assistant) azt a fojtogató légkört, ami a Weinstein-botrány kirobbanásáig uralkodott – és talán azóta is uralkodik – az amerikai céges kultúrában.

Harvey Weinstein 2017 októberéig Hollywood egyik legbefolyásosabb producere volt. Először felfuttatta a Miramaxot, majd saját produkciós céget alapított The Weinstein Company néven. Hatalma azonban egy pillanat alatt összeomlott, amikor a The New York Times és a The New Yorker magazin több nő vallomása alapján szexuális zaklatással vádolta meg a producert. A botrány révén nők ezrei vállalták fel a filmszakmában, hogy őket is érte valamilyen szexuális atrocitás karrierjük során – először csak Harvey Weinstein áldozatai, majd a filmipar minden szegletéből érkeztek hasonló beismerések. Az eseménysorozat kirobbantóját épp a napokban ítélték börtönbüntetésre, azonban a jelenség túlnőtt rajta: a szereposztó dívány átváltozott MeToo-mozgalommá. A botrány hullámai hazánkat is elérték, a vihar a mai napig nem ült el. A sok médiahír ellenére nehéz megítélni, vajon változott-e bármi a filmszakmában a felszín mögött.

Az asszisztens arról beszél, hogy ezt a jelenséget az iparágban mindenki tudta, mégsem tett senki semmit azért, hogy a helyzetet kezeljék.

A MeToo kapcsán gyakran kiemelt toxikus hangulatot első lépésben azzal teremti meg Az asszisztens, hogy főszereplőit (a céget, a vezetőt, az asszisztenst) anonimitásba burkolja. Fontos az is, hogy a főhős egyetlen napját mutatják be a munkába indulástól a hazaérkezésig. Elsőként érkezik az irodába, és utolsóként távozik onnan. Napi monoton feladataiban pedig semmi szórakoztató nincs.

Visszatérő kép a filmben, ahogy a főhős nyomtat vagy fénymásol. Az ördög Pradát visel vagy az idei Berlinalét épp a napokban megnyitó My Salinger Year világával ellentétben ez a munka ugyanis cseppet sem izgalmas. A rendező célja is ellenkező előjelű, mint a két említett filmé: nem akarja romantikussá tenni a munkakört, hanem éppen annak lélekölő voltát szeretné kidomborítani. Hiába izgalmas az iparág, az asszisztens élete nem az, az ő szintjére nem jutnak el érdekességek. Helyette viszont neki kell kezelnie az igazgató tébolyult feleségét, gondoskodni a proteinturmixról, és eltakarítani az asztalról a kajamaradékot a megbeszélés után. A BoJack Horseman hatodik évadában a hollywoodi asszisztensek sztrájkot hirdetnek, amelyben egyetlen követelésük van: ne kezeljék őket szardarabként. A szatirikus sorozatban természetesen pont ez az egyetlen dolog, amit a producerek sajnos nem tudnak teljesíteni.

Amikor az asszisztens egy fiatal idahói pincérnőt kísér el egy elegáns szállodába, akkor valami eltörik benne, és cselekvésre szánja el magát: elmegy a HR-re bepanaszolni a főnökét. A játékidő kétharmadánál bekövetkező beszélgetés a film kulcsjelenete, ami visszamenőleg is kihat a cselekményre. A nézőt rákényszeríti, hogy átértékelje a főszereplő munkakörülményeit. Addig a pontig ugyanis csak bűzlött a cég a toxikus kultúrától, onnantól azonban világosan kiderül, az egész a velejéig romlott. A HR illetékese, miután egy visszatámadással porrá alázza a nőt, csak annyit mond: “Ne aggódj, te nem vagy esete.” A munkahelyen uralkodó, maró cinizmus, a folyamatos, apró piszkálódások, a közvicc tárgyát képező kanapé mind-mind új értelmet nyer.

Bár a felszínen Az asszisztens a nők szexuális kizsákmányolásáról beszél, valójában sokkal mélyebben ábrázolja azt az embertelen amerikai céges kultúrát, ami az egész MeToo-jelenség hátterében áll.

A nők kizsákmányolása és a versengő amerikai céges kultúra kéz a kézben jár együtt – ez a film legfontosabb üzenete. Azért dugja meg a vezérigazgató a cég össze dolgozóját, mert megteheti. Mert ezrek állnak sorban egyetlen állásért, és mert senki nem szól vissza neki, mert mindenki félti a nehezen kicsikart pozícióját. És mivel felülről mindenkit megaláznak, csak lefelé lehet továbbadni azt, a ranglétra legalján pedig az asszisztens áll.

Megelőzte a híre Az asszisztenst: köztudott volt, hogy ez lesz az első film, amely a Weinstein-botrányt feldolgozza. Kitty Green rendező azonban nem a megszokott hollywoodi megközelítést választotta. Nem szerződtetett le nagy neveket az ikonikus figurák szerepére, hogy aztán mindenki a saját nagyjelenetében lerántsa a leplet a hazugságokról (lásd: Botrány). Éppen ellenkezőleg: a függetlenfilmes szcénára jellemző módon, csendes eszközökkel, névtelenül, a megszokott sallangok nélkül tálalja a rendező a botrányt.

A minimalista megközelítés eredményeként Az asszisztens nem csak Harvey Weinstein fölött mond ítéletet, hanem az egész rendszert beledöngöli a földbe.

Az ábrázolási mód miatt egyszerre könnyen befogadható és nehezen élvezhető Az asszisztens. A film lecsupaszított és rideg. Nem használ tárgyi szimbólumokat, csak a legvégén csendül fel benne zene. Julia Garner főszereplő szuggesztív játéka is elsősorban a visszafogottságra épül. Mindeközben a kegyetlen légkör fokozatosan bemászik az ember bőre alá, észrevétlenül kiváltva akár a munkahelyi stresszt a nézőben – erre az érzésre viszont kevesen vágynak filmnézés közben.

Az asszisztens célja elvileg az, hogy a MeToo-világot bemutassa a botrány kirobbanása előtt. Ennél többet mond, azonban fontos kiemelni azt is, hogy

az eredeti vállalását közben nem sikerül maradéktalanul teljesítenie. 

A főszereplőt ugyanis igazából nem éri szexuális atrocitás a játékidő során. A rendszer valódi áldozatai ugyan megjelennek itt-ott, de csak apró rezdüléseken keresztül láthatjuk, hogy valakit jobban (az elhagyott fülbevaló tulajdonosa), másokat kevésbé (a castingra érkező, cicababa külsejű nő) visel meg a zaklatás. A hangsúlyeltolódás sokak számára hagyhat kellemetlen szájízt a film után, és ezen vélhetően nem segít az sem, hogy a film összességében képes a jelenség mögé nézve a nagyobb képről értékítéletet formálni.

Ez a film inkább arról beszél, hogy ez a helyzet mindenki számára köztudott volt az iparágban, és senki nem tett semmit azért, hogy a probléma megoldódjon. A Berlinalés vetítés pikantériáját az adja, hogy a filmfesztiválon az egész iparág képviselteti magát, ilyen értelemben pedig az egész szakmát megszólítja: miért nézett félre mindenki évtizedeken keresztül, ahelyett, hogy tettekre szánta volna el magát. Kíváncsi lennék, hányan néztek magukba a producerek közül a film után. Gyanítom, hogy csak nagyon kevesen.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com