Kritika

MeToo a hashtag nélkül – The Assistant

Pontosan, de nem szájbarágósan mutatja be a The Assistant azt a fojtogató légkört, ami a Weinstein-botrány kirobbanásáig uralkodott – és talán azóta is uralkodik – az amerikai céges kultúrában.

Harvey Weinstein 2017 októberéig Hollywood egyik legbefolyásosabb producere volt. Először felfuttatta a Miramaxot, majd saját produkciós céget alapított The Weinstein Company néven. Hatalma azonban egy pillanat alatt összeomlott, amikor a The New York Times és a The New Yorker magazin több nő vallomása alapján szexuális zaklatással vádolta meg a producert. A botrány révén nők ezrei vállalták fel a filmszakmában, hogy őket is érte valamilyen szexuális atrocitás karrierjük során – először csak Harvey Weinstein áldozatai, majd a filmipar minden szegletéből érkeztek hasonló beismerések. Az eseménysorozat kirobbantóját épp a napokban ítélték börtönbüntetésre, azonban a jelenség tűlnőtt rajta: a szereposztó dívány átváltozott MeToo-mozgalommá. A botrány hullámai hazánkat is elérték, a vihar a mai napig nem ült el. A sok médiahír ellenére nehéz megítélni, vajon változott-e bármi a filmszakmában a felszín mögött.

A The Assistant arról beszél, hogy ezt a jelenséget az iparágban mindenki tudta, mégsem tett senki semmit azért, hogy a helyzetet kezeljék.

A MeToo kapcsán gyakran kiemelt toxikus hangulatot első lépésben azzal teremti meg a The Assistant, hogy főszereplőit (a céget, a vezetőt, az asszisztenst) anonimitásba burkolja. Fontos az is, hogy a főhős egyetlen napját mutatják be a munkába indulástól a hazaérkezésig. Elsőként érkezik az irodába, és utolsóként távozik onnan. Napi monoton feladataiban pedig semmi szórakoztató nincs.

Visszatérő kép a filmben, ahogy a főhős nyomtat vagy fénymásol. Az ördög Pradát visel vagy az idei Berlinalét épp a napokban megnyitó My Salinger Year világával ellentétben ez a munka ugyanis cseppet sem izgalmas. A rendező célja is ellenkező előjelű, mint a két említett filmé: nem akarja romantikussá tenni a munkakört, hanem éppen annak lélekölő voltát szeretné kidomborítani. Hiába izgalmas az iparág, az asszisztens élete nem az, az ő szintjére nem jutnak el érdekességek. Helyette viszont neki kell kezelnie az igazgató tébolyult feleségét, gondoskodni a proteinturmixról, és eltakarítani az asztalról a kajamaradékot a megbeszélés után. A BoJack Horseman hatodik évadában a hollywoodi asszisztensek sztrájkot hirdetnek, amelyben egyetlen követelésük van: ne kezeljék őket szardarabként. A szatirikus sorozatban természetesen pont ez az egyetlen dolog, amit a producerek sajnos nem tudnak teljesíteni.

Amikor az asszistens egy fiatal idahói pincérnőt kísér el egy elegáns szállodába, akkor valami eltörik benne, és cselekvésre szánja el magát: elmegy a HR-re bepanaszolni a főnökét. A játékidő kétharmadánál bekövetkező beszélgetés a film kulcsjelenete, ami visszamenőleg is kihat a cselekményre. A nézőt rákényszeríti, hogy átértékelje a főszereplő munkakörülményeit. Addig a pontig ugyanis csak bűzlött a cég a toxikus kultúrától, onnantól azonban világosan kiderül, az egész a velejéig romlott. A HR illetékese, miután egy visszatámadással porrá alázza a nőt, csak annyit mond: “Ne aggódj, te nem vagy esete.” A munkahelyen uralkodó, maró cinizmus, a folyamatos, apró piszkálódások, a közvicc tárgyát képező kanapé mind-mind új értelmet nyer.

Bár a felszínen a The Assistant a nők szexuális kizsákmányolásáról beszél, valójában sokkal mélyebben ábrázolja azt az embertelen amerikai céges kultúrát, ami az egész MeToo-jelenség hátterében áll.

A nők kizsákmányolása és a versengő amerikai céges kultúra kéz a kézben jár együtt – ez a film legfontosabb üzenete. Azért dugja meg a vezérigazgató a cég össze dolgozóját, mert megteheti. Mert ezrek állnak sorban egyetlen állásért, és mert senki nem szól vissza neki, mert mindenki félti a nehezen kicsikart pozícióját. És mivel felülről mindenkit megaláznak, csak lefelé lehet továbbadni azt, a ranglétra legalján pedig az asszisztens áll.

Megelőzte a híre a The Assistantet: köztudott volt, hogy ez lesz az első film, amely a Weinstein-botrányt feldolgozza. Kitty Green rendező azonban nem a megszokott hollywoodi megközelítést választotta. Nem szerződtetett le nagy neveket az ikonikus figurák szerepére, hogy aztán mindenki a saját nagyjelenetében lerántsa a leplet a hazugságokról (lásd: Botrány). Éppen ellenkezőleg: a függetlenfilmes szcénára jellemző módon, csendes eszközökkel, névtelenül, a megszokott sallangok nélkül tálalja a rendező a botrányt.

A minimalista megközelítés eredményeként a The Assistant nem csak Harvey Weinstein fölött mond ítéletet, hanem az egész rendszert beledöngöli a földbe.

Az ábrázolási mód miatt egyszerre könnyen befogadható és nehezen élvezhető a The Assistant. A film lecsupaszított és rideg. Nem használ tárgyi szimbólumokat, csak a legvégén csendül fel benne zene. Julia Garner főszereplő szuggesztív játéka is elsősorban a visszafogottságra épül. Mindeközben a kegyetlen légkör fokozatosan bemászik az ember bőre alá, észrevétlenül kiváltva akár a munkahelyi stresszt a nézőben – erre az érzésre viszont kevesen vágynak filmnézés közben.

A The Assistant célja elvileg az, hogy a MeToo-világot bemutassa a botrány kirobbanása előtt. Ennél többet mond, azonban fontos kiemelni azt is, hogy

az eredeti vállalását közben nem sikerül maradéktalanul teljesítenie. 

A főszereplőt ugyanis igazából nem éri szexuális atrocitás a játékidő során. A rendszer valódi áldozatai ugyan megjelennek itt-ott, de csak apró rezdüléseken keresztül láthatjuk, hogy valakit jobban (az elhagyott fülbevaló tulajdonosa), másokat kevésbé (a castingra érkező, cicababa külsejű nő) visel meg a zaklatás. A hangsúlyeltolódás sokak számára hagyhat kellemetlen szájízt a film után, és ezen vélhetően nem segít az sem, hogy a film összességében képes a jelenség mögé nézve a nagyobb képről értékítéletet formálni.

Ez a film inkább arról beszél, hogy ez a helyzet mindenki számára köztudott volt az iparágban, és senki nem tett semmit azért, hogy a probléma megoldódjon. A Berlinalés vetítés pikantériáját az adja, hogy a filmfesztiválon az egész iparág képviselteti magát, ilyen értelemben pedig az egész szakmát megszólítja: miért nézett félre mindenki évtizedeken keresztül, ahelyett, hogy tettekre szánta volna el magát. Kíváncsi lennék, hányan néztek magukba a producerek közül a film után. Gyanítom, hogy csak nagyon kevesen.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya