1985. szeptember 19-én, reggel hét óra tizenkilenc perckor pusztító, nyolcas erősségű földrengés rázta meg Mexikóvárost, melynek következtében több mint négyszáz épület omlott össze, maga alá temetve több mint ötezer embert.
A mexikói filmgyártás bő harminc évet várt, hogy filmen is megemlékezzék az ország történetének legnagyobb természeti katasztrófájáról, de a szokványos kezdést követő pillanatok rögtön nyilvánvalóvá teszik, az a mementó nem az a mementó. A 7:19 a katasztrófafilmek felvezető kliséiből indít, egy hétemeletes irodaház előterébe helyezve a prológusnak szánt első jelenetsort. A portás készenlétben áll, érkeznek az épület alkalmazottai. Mindenkinek jut néhány mondat, egy-egy gesztus és történetfoszlány. A műfaj ismerői sejthetik, mire megy ki a játék, a nézőnek most kell megismerkednie mindenkivel, akiért később izgulnia kell majd. Már éppen hozzászoknánk a gondolathoz, amikor fordul a kocka: a földrengéssel minden megváltozik, és nagyon gyorsan rájövünk, hogy Jorge Michel Grau rendező megint a bolondját járatta velünk.
Ahogy a magyar mozikban Vagyunk akik vagyunk címen futott 2010-es alkotása egy kvázi dokumentarista horrornak álcázott társadalmi dráma volt, úgy a 7:19 is egy műfaji film álcái mögé bújtatott dráma, amelyben úgy van sokkal több a mexikói néplélekből és a közép-amerikai ország társadalmának állapotáról, mint a nevezetes eseményből, hogy közben megtartja a zsáner kellékeit is.
Derült égből villámcsapásként érkezik az első rengés. Meginognak az emberek, hintázik a csillár, néhány másodperc múlva azonban elszabadul a pokol, és már csak a sötét van, törmelékhegyek, több tonnányi beton, alatta pedig az emberek. Egy ilyen kis lyukba ver tanyát Juan Pablo Ramírez operatőr kamerája, ahol az irodaház legnagyobb embere, Fernando Pellicer (Demián Bichir) fekszik, lába a törmelék szorításában. A lassan felocsúdó férfi matatni kezd, talál egy zseblámpát, körbenéz. Mindenhol csak a pusztulás és a számára láthatatlan emberek nyögései, ennyi a külvilág. Hamarosan elcsendesedik minden, ezzel együtt a megrekedt túlélők felmérik helyzetüket, és kezdetét veszi egy kamaradráma. Nem látják egymást, mozdulni nem tudnak, marad a beszéd. Eleinte panaszosan puhatolózva mindenki felméri, kik vannak még a közelben. A bizarr ismerkedés közben pedig észrevétlenül kirajzolódik a társadalmi hierarchia. Itt van a nagyfőnök, akinek fogalma sincs, kik vannak körülötte. Ugyanígy van ezzel a legfelső szintről való könyvelő, de a kézbesítőnek azért már több minden rémlik, miközben a ranglétra legalján helyet foglaló portás az egyetlen, aki mindenkire emlékszik. A társalgás is ennek megfelelően alakul, aki eddig lenézett mindenkit, most is arrogánsan felel, aki eddig utasított, most is utasít.
Aztán ahogy telik az idő, ahogy egyre nagyobb a szomjúság, ahogy egyre több hang hallgat el a mázsás teher alatt, úgy omlanak le azok a láthatatlan falak, amelyeket egy kimondatlan kasztrendszer tagjai húztak maguk köré egy olyan országban, ahol a drogbárók, a korrupt politikusok és a hirtelen felkapaszkodott kiskirályok az urak, míg másoknak nyugdíj előtt is csak egy hordozható kis tévé jut. Lassan mindenki rájön, hogy itt most nem számít a státusz vagy a pénztárca vastagsága, mert a sorsfordító helyzeteket csak együtt lehet túlélni.
Szép vállalás volt ez Jorge Michel Grautól, amit szépen, maníroktól és propagandaízű sallangoktól mentesen közvetít. A baj csak annyi, hogy túl sok az apró utalás, amit mexikói helyismeret nélkül lehetetlen megérteni. Kicsit univerzálisabbá kellett volna tenni ezt a filmet, gondolva a külföldi nézőkre is, akiknek ugyan így is átjön majd a lényeg, viszont sok minden rejtve marad.
