A Méz-királynő (Honeyland) nem indokolatlanul került be Oscar-esélyesként úgy a legjobb dokumentumfilmek, mint a legjobb idegennyelvű filmek szűkített listájába. A Kotevska-Stefanov rendezőpáros alkotása egy magányos nőn keresztül mesél a makrokozmoszról, ember és természet barátságáról. A klímakrízis idején több szükségünk van erre a filmre, mint eddig bármikor.
A dokumentumfilm entitásától leválaszthatatlan az a szemlélet, mely szerint a legnagyobb összhangban rezonálnak a társadalmi és politikai változásokkal. Korunk meghatározó és jogos félelme a klímakrízis és ez makulátlanul tükröződik az utóbbi évek dokumentumfilm-termésében is. Akkora mértékben, hogy külön alműfaj született, az ún. environmental documentary, ami a gleccserek olvadásától a korallzátonyok pusztulásáig tematizálja a problémát. Ha ragaszkodnánk a címkézéshez, a Méz-királynő ugyanezen kategóriába esne, de ott maradna az a keserű szájíz, hogy egy különleges kakukktojást zártunk keretek közé. Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov alkotása bár a környezetvédelmi film trendjében fogant meg, mégsem abból nyeri erejét. Filmjükben
a természet tisztelete úgy jelenik meg, hogy főhősük nem zöldpárti aktivista és feltehetőleg fogalma sincs arról, hogy ki az a Greta Thunberg.
Éppen ezért a Méz-királynőben a környezettudatosság nem politikai ideológiaként manifesztálódik, hanem evolúciós ösztönként. És elnézve a polarizációtól tobzódó sakáltanyánkat, pontosan arra lenne szükségünk, hogy mi is hasonlóképpen tudjunk viszonyulni a klímakérdéshez.
Hatidze Muratova ötvenes éveiben járó méhésznő egy észak-macedóniai elhagyatott faluban. Anyja, Nazife, évek óta ágyban fekvő beteg. A két nő az elnéptelenedett falu utolsó lakóiként él egyik napról a másikra, vezetékes víz és áram nélkül. Hatidze rideg sziklák tövében gondozza méhkaptárait és mestersége egyetlen, de annál szigorúbb elvet követel: felét a természetnek, felét az embernek. Méheitől sosem veszi el az összes mézet, mert ezáltal mindkét fél túlélését veszélyeztetné. A maradékkal Szkopjébe utazik, eladja termését és mindez ugyanolyan körforgást jelent számára, mint az évszakok váltakozása. A monotóniát egy konvojként érkező család feltűnése szakítja meg. Hussein Sam feleségével és gyermekseregével vadul borítja be a pusztaságot és Hatidze üres napjait. A pezsgés viszont konfliktust hoz magával. Hussein eltanulja Hatidzétől a méhészkedést és ő maga szintén méhész-vállalkozásba kezd. Ám Hussein az apai felelősség vagy talán a kapzsiság által hajtva nem tartja be Hatidze szabályait, a nő ellen és így a természet ellen is fordul.
A Méz-királynő távol áll a beszélőfejes riportfilmtől, nem tartalmaz interjúkat, magyarázó feliratokat és nyoma sincs a készítők konkrét jelenlétének.
Elbeszélését inkább a költőien leíró, semmint az expliciten értelmező jelenetek tarkítják. Hatidze alakja pedig attól válik húsbamarkolóan igazivá, hogy a nő meg sem próbál szerepet játszani. Megy, mert menni kell, és mi nyugodtan követhetjük őt, ha szeretnénk, de akkor sem sértődik meg, ha magára hagyjuk. Hiszen egyetlen hű társa a magány, hozzá van szokva. Klímakrízis ide vagy oda, ezen a ponton már nem csak a bolygóról van szó, hanem egy nőről, aki cölibátust vállalt anyja mellett és a legnagyobb áldozatot hozta, amit gyermek szülőjének nyújthat. Hatidze a továbblépés lehetetlenségének gödrében csücsül, de nem kapálózik. Választása sorsává válik, és ő egyenes háttal viszi a terhet. Jellemzi őt a hátrányos helyzetűek apadhatatlan optimizmusa, szereti a haját festeni, friss mézet enni és a szomszéd gyermekeivel amerikai popdalokat halandzsázni.
Ez a mély karakterközpontúság finom egyensúlyt kölcsönöz a filmnek, olyan empátiát áraszt, amelyet nem lehet társadalomkritikai elemzéssel felcserélni. Eltörpül a nyomor nagysága, a látlelet az észak-macedóniai szegénységről mindössze egy szomorú háttér Hatidze portréja mögött. A környezetvédelmi felhang is mellékesnek tűnik, azonban éppen ez a benyomás teszi a film globális üzenetét emészthetővé. Látva Hatidze érzékeny szimbiózisát a természettel és a szomszéd családfő kaotikus pusztítását, egyértelmű lesz, hogy az alkotók melyik oldalon állnak. És a természet óvása nem kiáltványként van propagálva, hiszen ez elemi ösztönünk. A természet ad nekünk valamit és hálánk jeléül vigyázunk rá. Különös, hogy Hussein minderre fittyet hányó hozzáállása szintén egy emberi ösztönre hívja fel a figyelmet. Az evolúció legelején még megköszöntük a természet csodáit, de a rohamos fejlődésünk egyszercsak más direktívát kezdett diktálni. Akarjunk többet, legyünk mértéktelen fogyasztók és használjuk ki mindazt, ami megadatott.
A Méz-királynő másik erőssége, hogy gyönyörűen ábrázolja képileg az egyébként teljességgel sivár tereket. A Fejmi Daut és Samir Ljuma által fényképezett film
annyira esztétikus, hogy már-már egy fikciós játékfilmre emlékezteti nézőjét.
A beállítások részletgazdagok, rengeteg a makró objektívvel készített felvétel, de nem csak a vágóképek ízlésesek. Hatidze talán nem is tudja, hogy aranyló fénykoronában üldögél a fa alatt, a gyerekeknek lehet fel sem tűnik, hogy amíg apjuk nem vesz tudomást szenvedésükről, addig a kamera észreveszi azt. Érződik, hogy az operatőrök akár párhuzamosan, több helyszínen is forgattak és három éven át halmozták ezt a roppant gazdag nyersanyagot.
A megérdemelt dicséret ellenére néhol gyanússá válik a film száz százalékos hitelessége, furcsamód amiatt, mert acélerős dramaturgiai szerkezetet és gondosan felépített motívumhálót kínál. Hogyan volt képes a stáb a legintimebb pillanatokban is jelen lenni? Honnan ismerte Hussein Hatidze egyik titkos kaptárának helyét, ha azelőtt a nő csak nekünk mutatta meg? A Méz-királynő így nem menekül meg a tipikus kérdések elől, amelyek a dokumentumfilmek autenticitását és az alkotói beavatkozás mértékét célozzák. Mindazonáltal ez a bizonytalanság nem válik uralkodóvá, hiszen az tagadhatatlan, hogy a rendezők a legjobb szándékkal, szívvel-lélekkel készítették el a Méz-királynőt. Alkotásuk emlékezetes marad mind a klímaharcosoknak, mind az anyáknak és lányaiknak, akik egymásból erőt merítve küzdenek a cseppet sem mézédes világgal.
A film legközelebb február elején, a Budapest international Documentary Festivalon lesz látható.
