Kritika

Mi is szeretjük a halrudacskákat!? – Szűz vonalban

Szűz vonalban (Somewhere tonight)

Michael Di Jiacomo rendező-forgatókönyvíró tizenhárom év hallgatás után – Animals with the Tollkeeper (1998) –  újra egy független filmmel ajándékozta meg a klasszikus mozi kedvelőit. John Turturro és Katherine Borowitz főszereplésével a Szűz vonalban egy igazán szerethető new yorki történet kis költségvetéssel, de annál nagyobb szívvel.

A film Theo van Gogh holland filmrendező 1994-es művének (06) remake-je. Egyfelől tehát lehet rá úgy tekinteni, mint tiszteletadásra a 2004-ben brutálisan meggyilkolt rendező előtt – átérezve és felvállalva az alkotó életfelfogását és ideológiai nézeteit. Másrészt viszont lehet puszta rajongás is az európai szellemiség, a kevés szereplős kamaradráma és a kissé pikáns, verbális humor iránt.

Leroy (John Turturro) középkorú biciklis futár New York városában. A nyüzsgő nagyvárosi élet helyett viszont csak Csodálatos Helmut (Leroy kutyája) társasága jutott neki osztályrészül, vele pedig már képtelen együtt élni. Az állandó magányos szorongás és az állandó szorongás a magánytól végül hősünket tettekre készteti. Persze minden nagy út egy kis lépéssel kezdődik, így „Wooley” egy szexpatnerközvetítő vonalon igyekszik meglelni élete szerelmét. Azt a nőt, aki legalább egyszer végighallgatná nem is annyira pajzán képzelgéseit. Így találja meg Patti (Katherine Borowitz) üzenetét, aki első hallásra legalább olyan bogarasnak tűnik, mint Leroy, második hallásra pedig már teljesen biztos, hogy az is. A két koravén szűz kissé bizarr telefonbeszélgetéseik során egymásba habarodik, és felcsillan előttük a szerelem különösen bizarr, a maga módján mégis őszinte érzése. Egy pillanatra fontossá válnak egymás számára. Az apró kis hazugságok ellenére is változást hoznak a másik életében, a Sors azonban most nem hollywoodi forgatókönyv szerint dolgozik.

Egy jó független filmhez csak néhány összetevőre van szükség. Az első az egyszerűségében is tökéletes forgatókönyv, természetesen a hozzáillő emlékezetes dialógokkal. A második az elkötelezett színész, aki hajlandó felülkerekedni a szűk költségvetésen, és a kiváló történet kedvéért jól játszani. A harmadik pedig a megfelelő közönség, aki nemcsak befogadója akar lenni az alkotásnak, hanem értelmezője is egyben, és aki nem mellesleg még arra is képes, hogy egy vizualitásban szűkölködő filmet a megfelelő mércével mérjen, és egyszerűen csak átengedje magát egy kissé konvencionális, ám annál szórakoztatóbb filmélménynek. A Szűz vonalban többé-kevésbé ilyen film. Nem a legemlékezetesebb alkotás, de nem is akart több lenni egy modern mesénél. A film forgatókönyve szerintem telitalálat. Akárcsak a színészválasztás és a színészek játéka. A dialóg, néhány valóban humoros pillanattól eltekitve viszont nem szórakoztat igazán, és ez bizony gond lehet egy 87 perces „telefonbeszélgetés” során. Ha azonban beérjük egy frappáns történettel kevésbé frappáns szövegkönyvvel, két ragyogó színészi alakítással, és összességében egy a hőseihez foghatóan különc filmmel, akkor Di Jiacomo hagyományos, már-már színpadias (és sajnos ismét iszonyatosan rossz magyar címet viselő – szerk.) filmjét szeretni fogjuk.

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com