Fókuszban Kritika

Nem mindegy, ki csinálja – Mi kell a férfinak?

Mel Gibson 2000-es Mi kell a nőnek? című bájosan vicces filmje is feldolgozást kapott. A Mi kell a férfinak? című remake megfordítja a szerepeket: megnyerő férfi helyett egy az életben megrekedt, vergődő nőt tesz meg főszereplőnek. A kérdés csak az, minek?

Persze nem ez az első remake, amire időt és pénzt tékozoltak feleslegesen. Mozik garmadája készül el csak azért, hogy agyrágógumiként kitöltse az ember unalmas másfél óráját. Csakhogy a Mi kell a férfinak? eleve majd’ kétórás játékidővel sokkol, másfelől pedig Taraji P. Hensont állítja főszerepbe, aki bár színésznőnek egészen kiváló, de nem mérhető Mel Gibsonhoz. Pedig a film alapötlete nem rossz. A kortárs szellemiségnek megfelelően alakítottak a szemszögön, így a nőknél sikeres fehér férfi helyett a párválasztásban sikertelen fekete nő a főhős, akit ráadásul a munkában is visszahúz a körülötte dolgozó férfihad. Pedig tehetséges, ügyes, szakmája egyik legjobbja. De sportmenedzserként megkapja, hogy nem tud bánni a férfiakkal, márpedig a nagy pénz a férfi sportolók képviseletében van; és elő sem léptetik.

Szerencséjére találkozik egy „jósnővel”, aki csodateát itat vele (valójában valami drogfőzetet), ennek hatására Ali (Henson) képes a férfiak fejébe látni. Az első ijedtség után megpróbálja előbbre jutásra használni a képességét, közben átgázol gyakorlatilag mindenkin: újdonsült barátját, legjobb barátnőit és asszisztensét is elmarja maga mellől.

És ez lehetett volna jó is. A porszem ott került a gépezetbe, hogy Henson nem Gibson, Adam Shankman nem Nancy Meyers (mint rendező), Meyers meg mintha elfelejtett volna írni. Pedig ismeri a női lélek rejtelmeit, hiszen megannyi sikerfilm kapcsolódik a nevéhez mind íróként, mind rendezőként (Holiday, Minden végzet nehéz, Az örömapa 1-2), és ezek mind-mind érzékeny alkotások, ráadásul rendkívül viccesek. A Mi kell a férfinak? viszont harsány, felesleges túlzásokba esik, és néha olyan, mintha nem remake, hanem paródia lenne.

Pedig rengeteg lehetőség rejlik annak kiderítésében is, hogy a nők megérthetik-e a férfiakat.

Az eredeti filmben Gibson jelenetei, amelyekben rájön, hogy belelátni a nők gondolataiba, nagyon is hasznos, rendkívül szórakoztatóak. Itt a pókerpartis jeleneten kívül egy említésre méltó sincs, ami több, mint baj. Hiszen erre kellene épülnie az egész filmnek.

Túlhúzott és felesleges jelenetek sora, ripacskodás felsőfokon, ráadásul végtelen felszínesség és egyoldalúság jellemzi a filmet.

A feketék mind kigyúrt lazaarcok, a férfiak mind seggfejek, a főhősnőt pedig egyetlen tulajdonsága miatt értékelik a körülötte legyeskedők, mégpedig a feszes fenekéért.

Lelombozó látni, hogy az alapvetően háromdimenziós karakterek lelkét és agyát vette ki Nancy Meyers a filmből, pedig ha valaki, ő tud érzékeny és pontos karakterrajzokat írni. Egy normálisan megírt szereplő van talán a filmben: Ali asszisztense, Brandon, aki persze meleg, de a karaktere mentes a sztereotípiáktól. Üdítő kivételek azok a jelenetek, amelyekben ő is szerepel, mert azokat jó nézni.

Ezért is végtelenül szomorú, hogy így elcsúszott a film. Mint megannyi buta alkotás esetében, itt is érvényes, hogy a kevesebb több lett volna.

Nem kellett volna Taraji P. Hensont arra kényszeríteni, hogy állandóan gusztustalanul grimaszoljon, vagy hogy szégyenteljes ágyjeleneteket hozzon össze partnerével.

Hiszen kínos és vicces között néha csak egy hajszálnyi a választóvonal, hát itt bőven a ló túloldalára kerültek az alkotók. Ráadásul míg Nick Marshall, a Mi kell a nőnek? főhőse egy egész reklámkampányt épít arra, hogy belehallgat új főnöke fejébe, addig Ali addig jut, hogy kávéval kínálja a feltörekvő kosaras srácot. Persze ez nem fenyegeti a kötelező happy end megérkezését (valójában egyetlen közjáték sem), de azért szívesen izgulna az ember a főszereplőért, akit elvileg kedvelnie kellene. Csak hát Aliban semmi nincs a kemény fenekén és kemény szívén kívül.

Bosszantó, hogy Nancy Meyers csak ennyit akart láttatni a férfiakból és a nőkből. Mert mindkét nemben több van, és ebből annyi vicces szituációt kihozhattak volna, ami legalább egy meleg nyári estére elég lett volna. Ehelyett kaptunk kétórányi szenvedést rossz alakításokkal, rossz rendezéssel. Arról nem is beszélve, hogy ezt egyszer már láttuk – és sokkal jobb kiadásban.

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..