Mesteri szimmetriával építette fel Jordan Peele új filmjét. A Mi különleges, elgondolkodtató, érett, mégis humoros film, ami éppenséggel horrorként működik a legkevésbé.
Két évvel ezelőtt derült égből villámcsapásként találta telibe az amerikai társadalmat Jordan Peele első rendezésével. A Tűnj el! diadalútja az SXSW fesztiválon kezdődött, ahol agyonajnározták, később meghódította a kasszákat, a díjszezonban hullottak rá a jelölések és elismerések, majd az i-re a pontot a forgatókönyvi Oscar-díj tette fel. Az író-rendező Peele egycsapásra hollywoodi aranyifjú lett, afroamerikai hőssé vált, aki a széles közönség nyelvén beszélt kisebbségi problémákról.
A Tűnj el! hatalmas sikere részben abból adódott, hogy a rendező képes volt egyértelműen, mégis átvitten közvetíteni egy fontos üzenetet. Vagyis könnyedén befogadható volt külső szinten (horrorként) és belső szinten (társadalmi szatíraként) egyaránt. Többszintű értelmezési lehetősége, illetve egyértelműsége miatt az ún. presztízshorrorok (Örökség, A boszorkány) és a hagyományos zsánerdarabok (Démonok között, Az) között helyezkedik el a műfaji térképen. Jordan Peele második filmjével ismét ezt a mezsgyét célozta meg.
A Mi viszonylag hosszú intróval indul. Először egy régi, 1986-os tévéreklámot látunk, amely a Hands Across America nevű adománygyűjtő akciót hirdeti. Aztán egy családot követünk a Santa Cruz-i vidámparkban, ahol a kislány eltéved, és véletlenül egy tükörlabirintusba menekül be az eső elől. A vágás után nyulakat mutatnak egy ketrecben. És csak utána kapcsolódunk be a valódi főszereplők történetébe. Adelaide Wilson (Lupita Nyong’o) férjével és gyerekeivel a hétvégét a nyaralójukban tölti. Gabe Wilson (Winston Duke) megígéri a családi barátoknak, hogy lemennek a partra – ugyanoda, ahol Adelaide kislányként eltűnt. A nő számára aznap minden gyanússá válik. Indokolatlanul gyakran sejlenek fel előtte olyan helyzetek, amikor tárgyak egymás tükörképeivé válnak.
A játékidő első felében a Mi egy home invasion filmként teljesedik ki.
A támadók azonban rendkívül furcsák: pont úgy néznek ki, mint az áldozataik. Játékokkal szívatják őket, hasonlóan, mint a Furcsa játékban (Funny Games) vagy a Hívatlanokban. A home invasion filmek hagyományai a motiváció hiányában érhető tetten: nem tudni, mit akarnak a támadók.
A történet felénél aztán a Mi szintet lép. Mert bár a támadás megmagyarázhatatlan, mégis úgy tűnt, hogy az események csak a főhős családját érintik. A dramaturgia kilép a külvilágba, és egészen hihetetlen ámokfutás veszi kezdetét. A korábbi műfaji kötöttségeket ollóval vágja át a rendező, és átadja a teret a saját agyszüleményének. Az új dimenzió új értelmezést kíván.
A kockázatos húzással a Mi sokat nyer, de közben veszít is. Ettől a ponttól kezdve a néző jóindulatán múlik, mennyit hajlandó elfogadni.
Hasonlót éreztem, mint tavaly a Hang nélkülnél: vagy elfogadom, hogy ez a képzelt világ hamis, és élvezem a filmet, vagy kiszállok. Amíg azonban ott a feszültség állt a mérleg egyik oldalán (az ostobaságokkal szemben), a Minél a gondolatiság. Éppen ezért számomra nem is volt igazi a dilemma. Teljes mértékben átadtam magam a filmnek. Sőt, azt gondolom róla, hogy az egyik legjobban megírt horror az egész műfajban.
Jordan Peele ugyanis a történetre rímelve szimmetrikusan írta meg a filmet. A tengely a játékidő felénél helyezkedik el – amit a legelején mutat, az később a legvégén nyer értelmet. Hihetetlen precizitással térnek vissza nemcsak ismert helyszínek, de zenék is, és közben minden elem új réteggel gazdagodik. Az egyik betétdal például, az I Got 5 on It, az elején még egy egyszerű retrószámként bukkan elő, a történet végén viszont már balettot táncolnak rá.
A szerkezet azonban csak egy eszköz, cél nélkül funkciótlan lehetne. A Mi azonban sokkal okosabb annál.
Elsőre feltűnik például, hogy a főszereplő Wilsonék a másik fehér család tükörképe. Tylerék gazdagabbak, de jóval sekélyesebbek, a szülők között nincs szinte semmilyen összhang. Wilsonék se tökéletesek, de alapvetően elégedettek. A támadók azonban szintén egy családot alkotnak, és a bemutatkozásuk alapján olyan körülmények között élnek, mint amilyenben a feketék élhettek rabszolgakorukban. Kettős tükörképet mutat tehát a rendező: milyen volt régen egy család, és milyen lesz az a jövőben. A végkicsengés így különösen erős, és teljesen rímel az amerikai baloldalon indult mozgalomra, amely a növekvő vagyoni egyenlőtlenségek ellen emel szót. És itt kapcsolódik vissza a film a Hands Across Americára: ma már nincs összefogás az éhezés felszámolása érdekében.
Végeredményben tehát a Mi rendkívül erős üzenettel bír, de horrorként csak felemásan működik. Bár véresebb, mint a Tűnj el!, de nem olyan feszült. És ez már nem szatíra. Hiába vannak benne humorbetétek, amelyek egyébként szinte kivétel nélkül az apa figurájától származnak, Jordan Peele most csak viccel, és nem élcelődik. Ez a komolyodás fontos váltás a rendezői életműben – kérdés, hogy a közönség és elsősorban az amerikai közönség hogyan reagál rá. Nekem egyértelműen bejött a váltás.
