2014-ben bombaként robbant be a nagyvászonra az első Lego-kaland, sikerét három évvel később minden idők legviccesebb Batman-installációjával igyekezte meglovagolni a Warner. A Lego-kaland 2. most újabb darabokat próbál illeszteni az univerzumhoz.
A legózás jelenséggé vált, kultikus státuszt ért el nemcsak a szabadidős tevékenységek között, de a szórakoztatóiparban is. Kevés kivétellel mindenki ismeri a fogalmat, hiszen vagy éppen vele játszanak, vagy épp most próbálják betapasztani a legújabb készlet után sírdogáló gyerekszájakat. Az első Lego-film óriási sikerét egyrészt e széleskörű lefedettségének köszönheti, másrészt annak, hogy a Chris Miller-Phil Lord-duó egy olyan filmet raktak össze, amely jól reprezentálja a legendás játék igazi hatását; ha csak egy kicsit is, de mindenki szeret legózni, akár bevallja, akár nem. A léc tehát magasan – vajon volt elég fantázia a megugrásához?
Öt évvel Lord Biznisz legyőzése után a Lego-világot új veszély fenyegeti; a küszöbön álló apokalipszis, hála a kistestvérnek, a Duplo vérengző vadjainak. A két rokon háborújában Emmet szipi-szuper országa húzta a rövidebbet. A pompás Bricksburgot felváltotta a túlélés törvényei szerint működő Apokalipcity, a boldogságot a komor gondolatok. A csatározás során Káosz tábornok elrabolja többek között Emmet szerelmét, Lucyt, és a gonosz Tesho-rendszerbe szállítmányozza őket. Emmetre vár a feladat, hogy kiszabadítsa barátait, és közös erővel megakadályozzák az Ar-mama-geddon bekövetkeztét.
A Lego-kaland 2. előtt nem hittem volna, hogy valaha bemutatnak egy olyan filmet, ami összeilleszti a musical és a posztapokalipszis tematika darabjait egy időutazós sztoriban, mindezt egy játékgyártó multi köntösében. A történet úgy áll össze, mint maga az alapanyag; egy kocka ebből a készletből, egy abból és persze még sok másikból.
Az ötlet frappáns, s tele tengernyi lehetőséggel, mégis magában hordozza az összeomlás veszélyét.
Sajnos a nagyiramú cselekmény sodrásában a film nem hagy elég időt ahhoz, hogy elemeire szedjük a kaotikus egészet és megvizsgáljuk egy-egy darabka minden aspektusát.
A részletezés helyetti rohanás akkor válik igazán fájóvá, amikor kiderül, miért nem került sor az adott eseménysor bővebb kifejtésére; be kellett szúrni egy jópofa poént, egy popkulturális utalást. Félreértés ne essék, A Lego-kaland 2. nagyon humoros, az önreflexív és parodisztikus kikacsintások nem koptak el az első rész óta, de az alkotók olykor túlzásba viszik a nevetést saját vicceiken. Bruce Willis feltűnése az egész moziterem kedvenc pillanata volt, ám a harmadik alkalomra nevetés helyett már csak tücsökciripelés érkezett válaszként.
A csapongó és helyenként önismétlő történet célközönsége természetesen a gyerekek, s őket maradéktalanul ki is szolgálja A Lego-kaland 2., felnőtt szemmel nézve azonban túlságosan is emlékeztet rájuk. Úgy zakatol a film a megpendített témák között, mint egy gyerkőc, amikor elmeséli a szüleinek, mi minden történt vele aznap az óvodában, iskolában. Meséje közben a temérdek történetelemet csak nehézkesen tudjuk logikai rendbe szedni, a mondandó lényegének kiszűrése pedig még ennél is nagyobb falat.
Ez a gyermeki szétszórtság a „bájos hibája” ennek a filmnek,
az, hogy mindenről kíván szólni. A multikulturalizmus kínálta sokszínűségről, idegen társadalmaktól való félelem elűzéséről, az akaraterő és az empátia diadaláról, a csapat- és családdinamika fontosságáról, és persze a felnőtté válás traumákkal teletűzdelt folyamatáról. A Lego-kaland 2.-nek két értelmezési lehetősége van; vagy számon kérjük, amiért nem foglalkozott behatóbban ezekkel a fontos kérdéskörökkel, vagy pedig megsüvegeljük, amiért ennyi mindent meg akar tanítani a kicsiknek.
Ha mindehhez hozzávesszük a számtalan érdekes karaktert és jellemfejlődésüket, a tucatnyi jól működő poént, a még mindig szemkápráztatóan ötletes látványvilágot és a meglepően ütős fordulatokat, hiába felszínesebb az első résznél, azért mégiscsak megéri újból belépni a kis építőkockák világába.
