Fókuszban Kritika

Klímapánik előtt – Minamata

Minamata

Johnny Depp megint egy részeges figurát alakít a Minamata című filmben, de ezúttal legalább egy önreflexív alakítással egy önreflexív film mellé áll oda.

A fotóújságírás egyik csúcsteljesítményeként tartják számon W. Eugene Smith azon képét, amely a minamatai gyár egyik sérültjéről készült. A “Tomoko Uemura in Her Bath” című kép egy egészséges nőt és a minamata-betegségtől leépült rokonát ábrázolja. A kór valójában higanymérgezést takar, amely az idegekre hatva teszi nyomorékká a betegeket. Neve megegyezik a japán várossal, ugyanis itt figyelték meg először az orvosok a kórt. A betegség teljesen egybeforrt a településsel, de nemcsak velük, hanem a Chisso gyárral és W. Eugene Smith nevével.  

Ezt a jellegzetes 20. századi történetet a fotóson keresztül mutatja be a Minamata. Eugene ‘Gene’ Smith (Johnny Depp) a teljes leépülés felé halad alkoholizmusa miatt, dicső régi napjai elmúltak már, amikor még háborúkról és harmadik világbeli szegénységről tudósított a Life magazinnak. Robert Hayes főszerkesztő (Bill Nighy) egy utolsó esélyt ad neki: nézze meg a Chisso gyár körül botrányt Japánban. Gene-t végül nem a főnöke vagy a téma győzi meg, hanem a közösségéért aggódó Aileen (Minami). A nő, aki később a férfi felesége lesz. 

A Minamata két témáról értekezik: az önsorsrontó művészről és a lokális környezetszennyezésről. Mindkettőről bosszantóan elavultan. 

A kisvárosi környezetszennyezés például tipikus 20. századi téma, amikor még a környezetvédelem kimerült a helyi gyárak elleni tiltakozásban (és amikor még azt hittük, a lokális környezetszennyezés következményei helyben maradnak). A higanyszennyezés ábrázolása sokban hasonlít az Erin Brokovich – Zűrös természetben látottakra vagy a pillanatnyilag épp a mozikban futó Sötét vizekenre. Bár a Minamatában nincs nyomozás (a kezdetektől egyértelmű, hogy a Chisso gyár a felelős), de a „kisvárosi közösség a nagyvállalattal szemben” narratíva itt is érvényesül. A helyiek elhagyatva érzik magukat, tehetetlennek, miközben szeretteik szenvednek a betegségtől. Egyetlen pillanatban tér el a film a szokásos dramaturgiától, amikor a tiltakozáson az egyik lakó azt mondja: „mi nem elűzni akarjuk a gyárat, hiszen akkor nem lenne a városban semmi”. Sajnos azonban a Minamata nem mélyül el ebben a gondolatban, pedig pont ez lenne az a téma, amiről a mai klímapánik uralta időben beszélni kéne. 

Minamata

Hasonló lapossággal küzd a film a másik oldalon is. W. Eugene Smith karaktere szinte már egy archetípus: a szuicid hajlamú, az önsajnálatban fuldokló (vagy épp lubickoló?), bomló elméjű figura, aki a sikeres emberek átkát cipeli a hátán. Ezerszer látott karakter, ő a Bohém rapszódia Freddie Mercuryje, Frida Kahlo a Fridában vagy épp BoJack Horseman a fiktív (és legjobban kidolgozott) verzióban. Andrew Levitas rendező a játékidő elején nem árnyalja a figurát, sőt agyonhasznált vizuális eszközökkel még inkább kliséssé teszi a főhőst. A vonaton például a második világháborúról álmodik a főhős, amelyet flashbackek formájában villant fel a direktor. 

Nem segít az elhasználtság érzésen Johnny Depp sem.

A színészt ismét alaposan elmaszkírozzák, és megint egy részeg figurát játszik. Nehéz megmondani, hogy a színész karrierjében mekkora törést okozott A Karib-tenger kalózainak sikere, az azonban biztos, hogy nagyjából azóta zajlik a lejtmenet. A Minamata ilyen értelemben egy önreflexív alakítás lehetőségét kínálta fel a színésznek. Mint a vetítés után zajlott sajtótájékoztatón Depp elmondta, ő is alkoholproblémákkal küzd. Hiába azonban a sok kapcsolódási pont, a színész a játékidő elején a lehető legegyértelműbb eszközt alkalmazza: az imbolygást. 

Egy ponton túl aztán a Minamata magára talál.  

Andrew Levitas rendező egy sokféle művészeti ágban bizonyított alkotó. Fotografikus szobrászként robbant be, színészkedett is egy ideig, 2014-ben pedig leforgatta első filmjét (a nem túl ismert Lullabyt). Az atipikus pályából a fényképezéssel való kísérletezgetést kell kiemelni. A játékidő második felében ugyanis a hangsúly a fényképekre vált, ezt a témát pedig lírai lágysággal közelíti meg a rendező. Visszatérő képi eszköz, ahogy átlagos helyzetek lassú, oldalirányú kameramozgással fotókompozíciókká alakulnak át, és színesből fekete-fehérre vált a kép. 

Egyértelműen látszik, ez az a téma, amiről Levitas beszélni tud, és amit mondani szeretne. Ahogy Tim Burton a Nagy szemekben valójában önmagáról beszélt, ugyanúgy itt is ezt láthatjuk. Levitas állít és kérdez, a nézőtől is. Hogyan tud egy művész hatással lenni a világra? Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: W. Eugene Smith fotósorozata után a gyár változtatott környezetszennyező politikáján. De hogy vezetett el a fotós tevékenysége ehhez a következményhez? És milyen árat fizetett érte a művész? Egyik legérzékenyebb pillanatában a Minamata azt mondja: „A fotó nemcsak a kép tárgyából vesz el egy darabot, hanem a fotó készítőjéből is”. 

A művészetről szóló gondolatok képezik talán a film legértékesebb vonását, ami szépen kiegészül a fotókészítés folyamatának láthatatlan bemutatásával. A hangos, mégsem igazán jó zene, az elhasznált filmes eszközök, a kiszámítható dramaturgia mind-mind olyan tényezők, amelyek lényegében nem ártalmasak, csak a fásultság érzését mélyítik. A művészetre vonatkozó célzások azonban megmentik a filmet attól, hogy egy középszerű alkotásként teljesen elvesszen a süllyesztőben.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..