Kritika

Családról jót vagy semmit – Minari

steven yeun

Vannak azok a tipikusan „jó filmek”, melyeket egyszerűen csak jó érzés nézni és megélni, de valamiért különösen nehéz szavakba önteni, mitől is volt olyan különleges a megtekintésük. Lee Isaac Chung Minari című alkotása pontosan ilyen illékony élményben részesíti a nézőit.

A ’80-as évek Amerikájában járunk, ahol egy koreai család kezd új életet a mezőgazdaságáról híres Kansasben. Jacob Yi, a kétgyermekes apuka és férj (Steven Yeun) széles mosollyal és naiv lelkesedéssel mutatja be családjának az általa kiválasztott „ígéret földjét”. Egy ötven holdas birtokot, ami egy órára van a legközelebbi településtől és melyen csupán egyetlen nyoma van a civilizációnak: egy kerekeken álló, magányos épület. „Az új otthonunk” – feleli hitetlenkedő feleségének.

A Minari az első pillanattól kezdve behúzza nézőjét,

hiszen mindenféle előzmény nélkül vázol fel egy meghökkentő szituációt. Az élményt pedig tovább fokozza a tájban rejlő ambivalencia. A környezet egyszerre gyönyörű és hívogató, de az is nyilvánvaló, hogy az ilyen kietlen vidék meghódítása hatalmas áldozatokkal járhat. Mind ismerjük a western filmek alaptézisét, a vadont meghódítani vágyó cowboy heroikus figuráját, a felfokozott vágyakkal nyugatra utazó védtelen telepesek képét, akik a civilizációt hátrahagyva egy lapra tesznek fel mindent egy szebb jövő reményében.

A Yi-család személyében éppen ezek a jellemzők hangsúlyosak. Kansasbe való érkezésük pillanatától fogva ott lebeg a fejük felett a kudarc érzése. A kétség kívül egzotikus közeg egyszerre tölti el őket nyugalommal és szorongással, hiszen a család jövője ezen szűzföld termékenységén múlik. A Minari pedig ebben remekel igazán. Gyönyörű vásznat fest elénk, de állandó jelleggel érezteti a fenyegetettséget, s mi csak reménykedhetünk, hogy majd minden jól alakul.

minari

Az amerikai filmek gyakran vissza-visszatérő eleme az újrakezdés igénye egy új területen. Az újrakezdés célpontja azonban általában a keleti vagy a nyugati part (esetleg a mexikói határ), de aligha a belső államok. Amerika mértani közepének valahogy sosem volt túl jó PR-ja, ha filmekről van szó. Jacob felesége, Monica (Han Ye-ri) pedig több ízben is kifakad férjére, mivel attól tart, gyermekeik itt nem kapják meg a szükséges orvosi ellátást vagy éppen a megfelelő szocializálódási közeget.

Jacob azonban megelégelte, hogy csibeválogatóként keresik meg a kenyérre valót és az összes megtakarított pénzüket kockára tette, hogy egy sikeres gazdaságot indítson el és saját anyaországának zöldségeit meghonosítsa Kansasban. Motivációja azonban nem pusztán a család anyagi jólétének a biztosítása, de a saját maga felé támasztott elvárás is, hogy igenis képes egy prosperáló vállalkozás elindítására.

S miközben Jacob küzd a természet erőivel, s igyekszik közelebb jutni céljához, a felesége annál inkább eltávolodik tőle.

Kettejük párkapcsolatának hullámzása, ellenirányú motivációik dinamikája képezi a történet fő konfliktusát, ám a rendező mégsem képes azt teljesen kibontakoztatni. Ennek okát leginkább az alkotói vízióban érdemes keresni. A Minari története, mint említettem, nem egy légből kapott ötlet, hanem a rendező, Lee Isaac Chung személyes „így jöttem” sztorija. Egyfajta értelmezési kísérlet és töredékes visszaemlékezés a saját gyerekkorára és a szüleit ért megpróbáltatásokra.

minari

Lee pedig szemmel láthatóan igyekezett a lehető legnagyobb tisztelettel bemutatni szülei házasságát és az azt megtépázó akadályokat is. Ennélfogva a kritikus, analitikus hangvétel helyett egy kevésbé húsbavágó, felettébb érzékeny, de finomkodó karakter- és konfliktusábrázolást kapunk. Mindez szerencsére nem rontja jelentősen az összhatást, de kétségkívül sterilebb élménynek hat, mintha bevállalta volna a párkapcsolati infernóba való alászállást. Monica aggodalma érthető ugyan, de Jacobtól való eltávolodása mégis eltúlzottnak hat, mivel konfliktusaik forrását nem sikerült kellő mélységben feltárni. Ritkán mondom ezt, de a Minari elbírt volna egy kicsivel több verbalitást, mert az egymást érő lassan csordogáló, atmoszferikus képek hatásosak ugyan, de időnként vajmi keveset árulnak el a karakterek közt húzódó törésvonalakról.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy habár nincsen narrátor, sem belső monológok, de mégis olyan érzés, mintha a kamera leginkább a hétéves David (Alan Kim) szemszögén keresztül mutatná be az eseményeket. A rendező a saját gyerekkori alteregójának fejébe helyezkedett vissza, ami indokolttá teszi a szeretetteljesebb, vagy, ha úgy tetszik, elfogult látásmódot.

A képsorokból árad a gyermekkor utáni nosztalgia, a vidéki élet vadregényes életérzése és egy olyan mértékű személyesség, amit csak az képes így megragadni, aki a történéseket maga is átélte.

Mindehhez pedig egy olyan szerény, de mégis lehengerlő költői vizualitás és auditív garnírung társul, amely a fiatalkori Terrence Malicket idézi. Azt, aki még úgy tudott elmesélni egy történetet, hogy az nem érződött pátosztól megrészegült ősbölcseletnek. Valójában nem tudjuk, hogy Lee-re hatott-e Malick munkássága, de tény, hogy a közegábrázolásukban számos hasonlóságot lehet felfedezni.

A Minari, habár tudjuk, hogy a ’80-as években játszódik, egy olyan őstermészeti, már-már álomszerű közegbe kalauzol minket, ahol elmosódik a tér és idő jelentősége, sőt, valójában az sem feltétlenül fontos, hogy egy koreai bevándorló családról van szó. A társadalomábrázolás, a szociális és politikai kontextus teljes figyelmen kívül hagyása Malicknél is egy alkotói minimum.

A személyes történeten alapuló, mégis maximálisan univerzálisnak ható Minari nem hiába hozta el 2020-ban a Sundance fődíját.

Mondhatnánk persze, hogy az előző év gyenge felhozatala mellett ez nem annyira meglepő, de én úgy vélem a Minari erősebb kihívók mellett is szépen teljesített volna. A film témájául szolgáló újrakezdés igénye, a természettel való harc és szövetségkötés, illetve a közösen megélt nehézségek hatására kialakult szimpátiaigény egy nagyon is kortárs életérzés.

Lee karakterei egytől-egyig szerethető figurák. Olyan emberek, akik nehéz helyzetbe kerültek, ezért nehéz, akár vitatható döntéseket hoznak. Ez a karakterábrázolási modell a többi hasonszőrű A24 filmre is jellemző, gondoljunk csupán a Wavesre, A gördeszkásokra vagy éppen a Holdfényre. A legfőbb különbség ezúttal az, hogy a felsorolt filmekkel ellentétben Lee alkotása sokkal irgalmasabb a karaktereivel. Ezúttal ne várjunk az emberi lelket felszabdaló konfliktusábrázolást, sem sokkoló drámaiságot. A Minari nem kíván ennyire mély sebet hagyni bennünk, helyette egy mérhetetlenül hangulatos, könnyen azonosulható, de végtére is gyorsan feledhető történetet tár elénk.

Avatar

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya