Vannak azok a tipikusan „jó filmek”, melyeket egyszerűen csak jó érzés nézni és megélni, de valamiért különösen nehéz szavakba önteni, mitől is volt olyan különleges a megtekintésük. Lee Isaac Chung Minari: A családom története című alkotása pontosan ilyen illékony élményben részesíti a nézőit.
A ’80-as évek Amerikájában járunk, ahol egy koreai család kezd új életet a mezőgazdaságáról híres Kansasben. Jacob Yi, a kétgyermekes apuka és férj (Steven Yeun) széles mosollyal és naiv lelkesedéssel mutatja be családjának az általa kiválasztott „ígéret földjét”. Egy ötven holdas birtokot, ami egy órára van a legközelebbi településtől és melyen csupán egyetlen nyoma van a civilizációnak: egy kerekeken álló, magányos épület. „Az új otthonunk” – feleli hitetlenkedő feleségének.
A Minari az első pillanattól kezdve behúzza nézőjét,
hiszen mindenféle előzmény nélkül vázol fel egy meghökkentő szituációt. Az élményt pedig tovább fokozza a tájban rejlő ambivalencia. A környezet egyszerre gyönyörű és hívogató, de az is nyilvánvaló, hogy az ilyen kietlen vidék meghódítása hatalmas áldozatokkal járhat. Mind ismerjük a western filmek alaptézisét, a vadont meghódítani vágyó cowboy heroikus figuráját, a felfokozott vágyakkal nyugatra utazó védtelen telepesek képét, akik a civilizációt hátrahagyva egy lapra tesznek fel mindent egy szebb jövő reményében.
A Yi-család személyében éppen ezek a jellemzők hangsúlyosak. Kansasbe való érkezésük pillanatától fogva ott lebeg a fejük felett a kudarc érzése. A kétség kívül egzotikus közeg egyszerre tölti el őket nyugalommal és szorongással, hiszen a család jövője ezen szűzföld termékenységén múlik. A Minari pedig ebben remekel igazán. Gyönyörű vásznat fest elénk, de állandó jelleggel érezteti a fenyegetettséget, s mi csak reménykedhetünk, hogy majd minden jól alakul.
Az amerikai filmek gyakran vissza-visszatérő eleme az újrakezdés igénye egy új területen. Az újrakezdés célpontja azonban általában a keleti vagy a nyugati part (esetleg a mexikói határ), de aligha a belső államok. Amerika mértani közepének valahogy sosem volt túl jó PR-ja, ha filmekről van szó. Jacob felesége, Monica (Han Ye-ri) pedig több ízben is kifakad férjére, mivel attól tart, gyermekeik itt nem kapják meg a szükséges orvosi ellátást vagy éppen a megfelelő szocializálódási közeget.
Jacob azonban megelégelte, hogy csibeválogatóként keresik meg a kenyérre valót és az összes megtakarított pénzüket kockára tette, hogy egy sikeres gazdaságot indítson el és saját anyaországának zöldségeit meghonosítsa Kansasban. Motivációja azonban nem pusztán a család anyagi jólétének a biztosítása, de a saját maga felé támasztott elvárás is, hogy igenis képes egy prosperáló vállalkozás elindítására.
S miközben Jacob küzd a természet erőivel, s igyekszik közelebb jutni céljához, a felesége annál inkább eltávolodik tőle.
Kettejük párkapcsolatának hullámzása, ellenirányú motivációik dinamikája képezi a történet fő konfliktusát, ám a rendező mégsem képes azt teljesen kibontakoztatni. Ennek okát leginkább az alkotói vízióban érdemes keresni. A Minari története, mint említettem, nem egy légből kapott ötlet, hanem a rendező, Lee Isaac Chung személyes „így jöttem” sztorija. Egyfajta értelmezési kísérlet és töredékes visszaemlékezés a saját gyerekkorára és a szüleit ért megpróbáltatásokra.
Lee pedig szemmel láthatóan igyekezett a lehető legnagyobb tisztelettel bemutatni szülei házasságát és az azt megtépázó akadályokat is. Ennélfogva a kritikus, analitikus hangvétel helyett egy kevésbé húsbavágó, felettébb érzékeny, de finomkodó karakter- és konfliktusábrázolást kapunk. Mindez szerencsére nem rontja jelentősen az összhatást, de kétségkívül sterilebb élménynek hat, mintha bevállalta volna a párkapcsolati infernóba való alászállást. Monica aggodalma érthető ugyan, de Jacobtól való eltávolodása mégis eltúlzottnak hat, mivel konfliktusaik forrását nem sikerült kellő mélységben feltárni. Ritkán mondom ezt, de a Minari elbírt volna egy kicsivel több verbalitást, mert az egymást érő lassan csordogáló, atmoszferikus képek hatásosak ugyan, de időnként vajmi keveset árulnak el a karakterek közt húzódó törésvonalakról.
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy habár nincsen narrátor, sem belső monológok, de mégis olyan érzés, mintha a kamera leginkább a hétéves David (Alan Kim) szemszögén keresztül mutatná be az eseményeket. A rendező a saját gyerekkori alteregójának fejébe helyezkedett vissza, ami indokolttá teszi a szeretetteljesebb, vagy, ha úgy tetszik, elfogult látásmódot.
A képsorokból árad a gyermekkor utáni nosztalgia, a vidéki élet vadregényes életérzése és egy olyan mértékű személyesség, amit csak az képes így megragadni, aki a történéseket maga is átélte.
Mindehhez pedig egy olyan szerény, de mégis lehengerlő költői vizualitás és auditív garnírung társul, amely a fiatalkori Terrence Malicket idézi. Azt, aki még úgy tudott elmesélni egy történetet, hogy az nem érződött pátosztól megrészegült ősbölcseletnek. Valójában nem tudjuk, hogy Lee-re hatott-e Malick munkássága, de tény, hogy a közegábrázolásukban számos hasonlóságot lehet felfedezni.
A Minari, habár tudjuk, hogy a ’80-as években játszódik, egy olyan őstermészeti, már-már álomszerű közegbe kalauzol minket, ahol elmosódik a tér és idő jelentősége, sőt, valójában az sem feltétlenül fontos, hogy egy koreai bevándorló családról van szó. A társadalomábrázolás, a szociális és politikai kontextus teljes figyelmen kívül hagyása Malicknél is egy alkotói minimum.
A személyes történeten alapuló, mégis maximálisan univerzálisnak ható Minari nem hiába hozta el 2020-ban a Sundance fődíját.
Mondhatnánk persze, hogy az előző év gyenge felhozatala mellett ez nem annyira meglepő, de én úgy vélem a Minari erősebb kihívók mellett is szépen teljesített volna. A film témájául szolgáló újrakezdés igénye, a természettel való harc és szövetségkötés, illetve a közösen megélt nehézségek hatására kialakult szimpátiaigény egy nagyon is kortárs életérzés.
Lee karakterei egytől-egyig szerethető figurák. Olyan emberek, akik nehéz helyzetbe kerültek, ezért nehéz, akár vitatható döntéseket hoznak. Ez a karakterábrázolási modell a többi hasonszőrű A24 filmre is jellemző, gondoljunk csupán a Wavesre, A gördeszkásokra vagy éppen a Holdfényre. A legfőbb különbség ezúttal az, hogy a felsorolt filmekkel ellentétben Lee alkotása sokkal irgalmasabb a karaktereivel. Ezúttal ne várjunk az emberi lelket felszabdaló konfliktusábrázolást, sem sokkoló drámaiságot. A Minari nem kíván ennyire mély sebet hagyni bennünk, helyette egy mérhetetlenül hangulatos, könnyen azonosulható, de végtére is gyorsan feledhető történetet tár elénk.