Kritika

Mindegy, mikor nézed – Modern idők

Charlie Chaplin 1936-ban készítette utolsó némafilmjét Modern idők címmel, amelyben nem látunk mást, mint elüzletiesedett világot, gazdasági világválságot, éhezést, munkanélküliséget, sztrájkokat, forrongást, bűnözést, küzdelmet, kínt és könnyeket. Most ismét moziműsorra tűzték. Úgy lehetett ez, hogy valaki újranézte, és rájött: ezt a filmet akár idén is forgathatták volna, akkor se lehetne hozzátenni vagy elvenni belőle semmit.

Én mindig kedveltem azokat a művészeket, akik tudásukat és tehetségüket arra használták, hogy a társadalom különböző vetületeit mutassák meg – lehetőleg minél egyszerűbben és közérthetőbben. Chaplin ilyen volt, ráadásul mivel az ő korában a filmezés nagyjából a képi világ és a zene viszonyára korlátozódott, nem is igazán zavarták olyan tényezők, mint szövegkönyv, színészek szájából elhangzott szavak, így kénytelen volt teljes egészében kihasználni a klasszikus képalkotás eszközeit.

A Modern idők az első két képkockával betalál:

először egy birkanyájat látunk elhaladni a képen, majd sok-sok embert tülekedni a metró lépcsőjén feljövet. Igazából már akkor szenzációs lenne ez a film, ha a következő másfél óra semmiről nem szólna, és csak ennyit látunk – de ez csak az alap.

A Csavargó alakja, a névtelen senki, egy óriási üzemben dolgozik, ahol mindössze annyi a feladata, hogy két csavart húzzon meg egy gyártósoron (gyártósori operátor – munkakeresőknek ismerős lehet álláshirdetésekből). Soha véget nem érő folyamat ez, ahol egy a lényeg: a termelés. Hogy közben a munkaerő görcsös kézzel minden szeme elé kerülő gombot csavarnak néz és meghúzza, nem lényeg. Hogy nincs ideje elszívni egy cigit – nem fontos.

Olyannyira nem, hogy munka közben működő etetőgépet akarnak bevezetni a gyárban időtakarékosság címszóval. Természetesen hősünkön próbálják ki a nem kifejezetten jól szuperáló gépezetet, és ő tűri a megaláztatást. Tűri, hogy csavart tömnek a szájába, hogy levessel öntik le, nem is egyszer, hanem mindjárt kétszer, hogy főtt kukoricával pofozza az arcát az etetőgép. Te meg azon veszed észre magad, hogy ha ez egy vígjáték, akkor itt nagy a baj. Ha ezen nevetni kell, akkor a világ megérett a pusztulásra. És még mindig 1936-ban vagyunk, te meg még mindig 2017-ben nézed a filmet.

De kalandos fordulatot vesz A Csavargó élete. Bekerül a pszichiátriára, véletlenül és teljesen ártatlanul börtönlakó is lesz, ahol annyira jól érzi magát, hogy mikor kiengedik, megkérdezi, nem maradhatna-e mégis (koszt-kvártély ugyebár, odakint csak a munkanélküliség várná). Ugyan minden erejével igyekszik visszakerülni, de egyfelől ez nem annyira egyszerű, másfelől pedig szerelembe is esik.

Így aztán úgy jár, mint Ádám Az ember tragédiájában,

aki véget akar vetni az életének, mert rájön, hogy az egész kínlódásnak semmi értelme nincs, de az utolsó pillanatban Éva visszatartja azzal, hogy várandós, szóval érdemes még élni. A Csavargó megismer egy lányt, aki bár ugyanolyan nyomorult, mint ő, arra sarkallja, hogy munkát keressen ebben a lehetetlen helyzetben, a gazdasági világválság idején, és tudásához mérten a legjobbat hozza ki magából.

Nem azért fontos ez a film még ma is, mert Chaplin készítette. Ő egyébként is ontotta magából a zseniálisabbnál zseniálisabb alkotásokat, de ez még annál is több. Szegény, ha tudná, hogy ha most megnézzük a Modern időket, ugyanazokat a nehézségeket látjuk meg benne, mint mikor aktuális volt, valószínűleg nagyon sajnálná, hogy az emberiség szinte semmit nem tanult a hibáiból, és csak cirkulál a viszonylagos jólét és a válság között. Mindegy, mikor nézed ezt a filmet, mert a birkaszellem mindig ugyanolyan; a multik mindig ugyanúgy működnek; a gyárban mindig ugyanakkora senki marad a munkaerő; az ember mindig csak egy csavar a gépezetben (néha szó szerint is).

Időtlen és egyetemes, ráadásul romantikus is egyben.

És persze vicces. Chaplin minden szociális érzékenysége mellett szédületes arcjátékkal és mozgással kelti életre a Csavargót, remekül elhelyezett poénokkal nevettet. Most talán már nem úgy, mint 80 évvel ezelőtt, mert azóta láttunk már annyiféle vígjátékot, mint égen a csillag, az ingerküszöbünk meg már az egekben, de a fura totyogása jóleső nosztalgiával tölti el a néző szívét, és még mindig mókás, ahogy fejbe veri egy gerenda, vagy ahogy egy épülő hajó alól kiszedi az egy szem éket, ami tartja – mert ezek ülnek, hiszen jelentőségük van. Itt nem öncélú hülyéskedés van, hanem jól működő gegek, amelyek görgetik ezt az édes-szomorkás történetet. Lehangoló ugyan a sztori egésze, mert hát ki szereti látni, hogy a modern idők csak robotról és kínlódásról szólnak? De a Csavargó sose adja fel, szerelmével mindig megy tovább kitűzött célja felé. Vagy ahogy Madách mondja: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!”

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..