A szerelmes tinikkel mindenki együtt tud érezni, ám az utóbbi időben nem igazán kapták meg az adagjukat az ifjúsági romantikus filmek kedvelői. A meglehetősen buta című Minden, minden ezt az űrt hivatott betölteni.
Tinédzser romantikus film nem működhet önmagában két átlagos főszereplővel. Nincs konfliktus abban, ha két normális családi háttérrel, számukra elegendő baráttal, kezelhető problémákkal bíró főhős összejön. A receptbe mindig szükséges hozzávaló, hogy legalább valamelyikük bonyolult családi háttérrel, tragikus múlttal, handicappel, furcsasággal vagy egyéb különleges tulajdonsággal rendelkezzen. Az Alkonyat esetében az imádott srác vámpír, míg a The DUFF estében csupán kívülálló volt a női főhős. Az utóbbi idők legrosszabb tinirománcában, a Ha maradnékban képesek voltak odáig elmenni, hogy egy halál közötti limbó-állapotban tartott főhős szerelmi történetét nézhettük végig.
Mostani filmünk leginkább a Csillagainkban a hibára hasonlít, ugyanis egy rendkívül beteg lány szerelmi történetét ismerhetjük meg benne. Maddy (Amandla Stenberg) immunrendszere annyira gyenge, hogy a lány kénytelen egész életét egy ház falain belül tölteni. A kinti világ kórokozói könnyen ledönthetik a lábáról szegényt, ám hamarosan kiderül számára, hogy
a szerelem fertőzőbb a baktériumoknál,
mikor Olly (Nick Robinson) a szomszédjába költözik. A családi konfliktusokkal küzdő sráccal szinte egyből megtetszenek egymásnak. Mikor az érzések a tetőfokra hágnak, Maddy elhatározza, hogy mindent megtesz azért, hogy az üvegfal ne állhasson kettejük közé.
Nicola Yoon regényének adaptációja nem markol sokat, de azt sem meri erősen szorítani. Kemény helyzettel van dolga a főhősnek, ám a film cukormázas rendezése és banális elmesélésmódja megnehezíti az átélést. A két főszereplő kapcsolata inkább az első szerelem tüzét mutatja be, mint az örök szerelemét, de ezzel nincs is gond. Amandla Stenberg látszólag megteszi a tőle telhetőt azért, hogy azonosuljunk Maddyvel, ám a film sokszor csak annyit vár tőle, hogy cukin mosolyogjon – amire tízből tízszer képes is. Viszont közel sem így képzelünk el egy lányt, aki emlékezete óta nem mozdult ki otthonról.
Ez is az egyik nagy aránytévesztése a filmnek: a főhős ábrázolása túlságosan hétköznapi. Maddy úgy viselkedik a négy fal közti vélt és valós börtönében, mint bárki a korosztályából. Nincsenek szociális gátjai, csupán sokszor ábrándozik és néz ki az ablakon elvágyódó tekintettel. Nem ismerjük meg igazán a másfél óra alatt, nem értjük, hogy miért ilyen kiegyensúlyozott. Cuki hercegnőnek tűnik, aki csak várja, hogy valaki kimentse őt üvegkalitkájából. A „herceget” megtestesítő Ollyval hasonló a helyzet, mert vele kapcsolatban úgy érezzük, hogy teljesen felcserélhető a személye. Nem tudjuk ki ő, nem értjük mit, miért csinál – a film legalább is nem adja meg rá a válaszokat. Azt tudjuk csupán, hogy ők ketten nagyon szeretik egymást.
A Minden, minden a hasonló Csillagainkban a hibához képest kevesebb drámai éllel működik. Egy órán keresztül azt láthatjuk, ahogy a két fiatal egymásba szeret. Aranyosak ezek a jelenetek, de három lépés távolságban érezzük magunkat a hősöktől – mintha nem akarnák, hogy megfertőzzük őket. Természetesen szurkolunk nekik és kíváncsian várjuk, mi lesz a történet megoldása, hogyan tudnak együtt lenni és (legfőképpen) együtt maradni. A megoldás a problémájukra azonban felülírja azt, amiről a film szólni akart.
A történet elárulja önmagát és a saját drámái potenciálját a fordulataival.
A Minden, mindennel az a gond, hogy nem vállalja fel magát, valamint nem fúr eléggé le a karakterek lelkébe. Nem Nicholas Sparks történeteibe illő szívfacsarást igényelne, de kicsivel emlékezetesebb dilemmákat és helyzeteket. A film egyértelműen behatárolja a célközönségét, így 16-17 éves korig mindenképpen ajánlott a megtekintése, hiszen kedves a történet, csupán a mélysége egy kerti pocsolyával egyenlő.
