Kritika

Ölj meg, ha szeretsz – Minden rendben ment

A Cannes-ban visszatérő vendég François Ozon legújabb filmje elismerő visszhanggal jött tért vissza a Riviéráról. A Minden rendben ment alapos megfigyelése az élettel kéz a kézben járó halálnak, s bár naturalista történetmesélése igen szerzői, mégsem emiatt fogunk emlékezni rá.

A gyermek és a szülő közti viszony – legyen az pozitív vagy negatív előjelű– egy ijesztően mély kötelék, amelyet sem eltérő világnézetek, sem családi viszályok, sőt, még a halál sem tud teljesen szétszakítani. Megjelenése azonban elkerülhetetlen, ezer formában érkezhet, és szüleinkkel együtt belőlünk is magával visz valamit. Ozon filmje ezt a folyamatot mutatja be, ráadásul nehezített pályán: főszereplője nemcsak, hogy végig kell nézze apja halálát, hanem asszisztálnia kell ahhoz, hogy megtörténjen. Az Emmanuèle Bernheim életrajzi regényén alapuló történet középpontjában ugyanis egy beteg apa (André Dussollier) eutanázia melletti döntése és két lánya, Emmanuèle (Sophie Marceau) és Pascale (Géraldine Pailhas) ebből fakadó gyötrelmes dilemmája áll. A nyolcvanöt éves André váratlanul agyvérzést kap, s bár szellemileg teljesen felépül, hátralevő napjait tolószékben kell töltenie.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A férfi azonban annyira szereti az életet, hogy a halált választja: eldönti, hogy nem akar így élni, és megkéri lányait, hogy keressenek megoldást a Franciaországban illegális eutanáziára.

A kérés kegyetlen, a két nő kis híján bele is rokkan, míg az apa szinte nevetve, a cinizmus és a szeretet néha rokon, máskor ütköző eszköztárából merítkezve lépeget a Svájcban kinézett krematórium felé. Az öregkor, a betegség által korlátolt ember szűkülő világába ezáltal csak részben látunk bele, az ezt tehetetlenül szemlélő családtag érzéseit visszafogott eszköztárral érzékelteti a rendező. Emmanuèle és apja viszonya nem felhőtlen, a kissé túlmagyarázó flashbackek ezt bőven megértetik.

A lány felkészülése az meghatározatlan ideig tartó nemlétére pedig szentimentális pillanatok helyett André által félig megevett szendvicsek mélyhűtőben való elpakolásában merül ki. A testvérpárnak van ideje felkészülni az apa halálára, hiszen egy kis intézkedés, és a megfelelő svájci cég megtalálása után tudják, amit a legtöbb ember nem: szerettük halálának pontos időpontját. Ez azonban semmit nem segít, hiszen végig a nézővel együtt azt remélik, hogy apjuk meggondolja magát.

A kortárs francia film egyik legszélesebb skálán alkotó rendezőjének legutóbbi filmjében, a ’85 nyarában is kiemelt szerepe volt a halálnak és a halandóságnak. De míg az egy hangos, nosztalgiától fűtött, erős színekben úszó, nagy érzelmi amplitudókkal operáló film, a Minden rendben ment visszafogott, témája ellenére diszkréten humoros, kissé rideg alkotás. A félrement családi kötelékek, a vég óráiban kimondásra kerülő, évekig elhallgatott traumák és az eutanázia erkölcsi vonatkozása csak jelzésszerűen jelennek meg. Ozon párbeszédek helyett gesztusokból, érintésekből fogalmazza meg az aggódó, bizonytalan Emmanuèle és a cinikus, sokszor már-már gonosz műgyűjtő André összetett apa-lánya viszonyát.

Alaposan körbejárja ennek a felcserélt viszonynak a paramétereit, megmutatva, hogy hogyan csinál szülőből gyermeket és gyermekből szülőt az idő és a múlandóság.

Hichame Alaouié kamerája tisztes távolságból, Sophie Marceau karakterével visz végig a filmbéli művészcsalád apjának hattyúdalán. A realista képi történetmesélést finoman szabotálja az erőteljes színszimbolika,  a kórházi szoba kékben úszó kellemes börtöne és a főszereplő kék ruhái. Ozon filmjében a kék a leghidegebb szín, mely akárcsak a halál, egyszerre jelent szabadságot és elmúlást.

A Minden rendben mentben Ozon elegyíti a román újhullám naturalizmusát Haneke Szerelem című filmjének visszafogott eszköztárával, mindezt pedig megszórja a kortárs francia filmek könnyed humorával. A filmet a stílus és a szerzőiség helyett azonban az illusztris színészgárda egységes játéka viszi el a hátán. Sophie Marceu-t 2018 óta nem láthatta a közönség, de  kihagyás cseppet sem érezhető játékán, Dussollier megrendítően hiteles, az anyát alakító, szinte csak a tekintetével kommunikáló Charlotte Rampling pedig csak hab a tortán.

Ozon új filmje egy családtörténetbe csomagolt, életszagú, naturalista lenyomat a halálról, a cím pedig sugallja, hogy a nézőre van bízva, hogy végülis mi az, ami rendben ment. Hétköznapisága miatt könnyen átélhető, de pont emiatt nem hagy napokig velünk maradó élményt.

A Minden rendben ment 2022. március 31-től látható a hazai mozikban.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés