Kritika

Come on Baby, Light My Fire – Mindenki utálja Johant

Johan egy ritka szenvedélynek hódol, amit a környezete egyáltalán nem tolerál. De minden hiába mert mint tudjuk, a szenvedélyektől nehéz megválni.

Mit tehetünk, ha a környezetünk utál, de mégis boldogok szeretnénk lenni és mindent meg is teszünk ezért – és mindhiába? Ekörül a kérdés körül forog a világtól elzárt kis norvég szigeten élő Johan Grande (Pål Sverre Hagen) élete, akit Titrán falujának apraja-nagyja utál és még a postás is kéjjel pisili le a postaládáját. Na, de miért is? Johan olyan ritka szenvedélynek hódol, amit kevesen űznek, de neki megadatott: ellenálhatatlanul imád robbantgatni, amit a szigeten élők nehezen, mondhatni egyáltalán nem tolerálnak. A robbantások mellett Johan csak a kis vadlovát, Ellát szereti, és a szomszéd lányt, Solvort (Ingrid Bolsø Berdal), akit évtizedeken át hiába próbál a társának megnyerni, mivel kamaszkorukban véletlenül felrobbantotta, egész életére megnyomorítva őt. Így hát nem csoda, hogy Johannak két dologgal kell megküzdenie az életben: Titrán falu és Solvor utálatával.

Vígjátékában a rendező, Hallvar Witzø – aki több skandináv film és sorozat készítésével szerzett magának ismertséget –,

Johan fekete humorba ágyazott, fordulatokban gazdag szenvedéstörténetét tárja elénk.

Filmjében a „bölcsőtől a koporsóig” nyomon követi Johan életét, így a férfi életfonala egyben a film kronologikus időszerkezetéül is szolgál, melynek múlását helyenként még évszámok is jelzik.

A piromániához hasonlóan a robbantásmánia is egyfajta impulzuskontroll-zavar, melyet a fellobbanó tűz és az azt követő hatalmas robbanás látványa inspirál. E szenvedély hódolóinak semmi előnye nem származik a robbantásból, önmagáért teszik, egyfajta kielégülést, eufóriaérzést élve át ezáltal. A veszélyes szenvedély megelőzésében a szülőknek fontos szerepe van, Johant azonban nemhogy lebeszélték volna, de mondhatni már az anyatejjel magába szívta a robbantás örömét. Szülei ugyanis a II. világháború alatt Finnországban hidakat és más katonai objektumokat nulláztak le megszállottan, az igazi ellenállási harcosok nagy bosszúságára.

Így hát szokatlan neveltetése során a kis Johan arra szocializálódott, hogy torta helyett talán még a legszebb szülinapi ajándéka is egy hatalmas robbantás volt, melynek felcsapó lángjaiban gyönyörködhetett a család.

De míg szüleinek a háború alibiül szolgált szenvedélyük kiéléséhez, addig Johan nagyon is magára maradt a környezete utálatával. Miután egy rosszul elsült robbantásban elveszíti a szüleit, a sziget világítótornyában nő fel a nagybátyjánál, s még nem tudja, hogy ez a világítótorony fog élete szimbólumává is válni. Felnőve, kétméteres szálfatermetével ő is magasan kiemelkedik, de világló útmutatás helyett élete inkább a magányt és kívülállást szimbolizálja, hiszen ugyanolyan önkéntes száműzetésben él a faluban, mint a világítótoronyban a toronyőrök.

Akár szomorkodhatnánk is Johan keserű sorsán, ám Hallvar Witzø fekete komédiájának eredetiségét épp a dolgok fonákja adja: ahogy megtörténnek a dolgok, de itt valamiért mégsem úgy, mégsem akkor és mégsem azokkal történik meg, ahogy azt normál esetben várnánk. Egyetlen jelentős kitérő adódik csak Johan eseménytelen életében, amikor a hetvenes évek végén tizenöt évre New Yorkba költözik és ott híres robbantásszakértővé válik. A sokemeletes felhőkarcolók építésének korában rengeteg régi házat bontottak le, Johan ezek robbantásának lett keresett nagymestere, de a honvágy végül hazahúzta a szívét, hogy a világ háta mögött, Titrában élje le az életét.

A filmben egy világtól elzárt norvég faluközösség életébe láthatunk bele,

akik – miként az évszázadok változatlanságában eddig is éltek – nyugalomra vágynak, de amit a hatalmasra nőtt „erős és bolond” Johan rendre megzavar nyughatatlan robbantásaival és idegen földről hozatott menyasszonyával, akivel esténként összebújva családi képek helyett a nagy New York-i házrobbantások képeit nézegetik.

A Johant alakító Pål Sverre Hagen kitűnő alakításával a másságot megtestesítő egyén és egy zárt, megcsontosodott közösség egymásnak feszülésének lehetünk tanúi Johan különös szenvedélyének tükrében a maga sajátságos atmoszférájával és a különös élethelyzeteket és eseményeket tekintve – a skandináv fekete humornak köszönhetően – roppant mulatságosan is. A humoron kívül a film másik nagy erénye az operatőr Karl Erik Brøndbo látványvilága, azok a hideg-szürke skandináv tájban felvillanó hatalmas tüzek, melyek még azt a felelőtlen gondolatot is elültetik a néző fejében, hogy talán nem is lehet olyan rossz dolog robbantgatni, ha ez ilyen izgalmas.

A Mindenki utálja Johant talán nem olyan átütő erejű, mint más skandináv filmek, de Johan olyannyira szerethető, emberséges hős, akiből talán kevés van a világon, s akit örökre szívébe zár, aki megismerte őt.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com