Kritika

Nincs menekvés, ha a gonosz körbefog – Mindig az ördöggel

Nem kell sokáig kutatni az embernek, ha sötét hangulatú, cinikus hangvételű thrillert akar nézni. Antonio Campos Netflix-exkluzív regényadaptációja, a Mindig az ördöggel pontosan azt hozza, amit plakátja és előzetese ígér: egy fülledt és feszült atmoszférájú, zsigerekbe ható déli erőszakkrónika fantasztikus színészek tolmácsolásában, ami sokak gyomrát meg fogja feküdni.

Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy a számos rendező közül pont Campos kezébe akadt Donald Ray Pollock sok szálon futó, díjnyertes bűnregénye, ami egy isten háta mögötti amerikai kisváros sötét történetébe kalauzolja el az olvasót. De ha az ember jobban megnézi televíziós és filmes munkásságát, már jobban letisztul a kép: Campos ugyanis abszolút az emberi bűnök és gyarlóságok szenvtelen és részletes ábrázolása mellett kötelezte el magát, tegye az hol szociográf módon (Aftershock), hol egy erősen személyes tragédia által (Az igazi Simon, Christine). Viszont Pollock regénye már egy jóval keményebb anyag, így a belőle készült film is egy kemény anyagú, szerteágazó fa, aminek ágaiban kevés a kapaszkodó. Nem a szépsége, hanem robusztus ereje az, ami impozánssá teszi.

Knockemstiff, Ohio közvetlenül a második világháború után. Egy átlagos déli kisváros, istenfélő polgárokkal, mocsaras erdőkkel, elszigetelve a nagyvilágtól. Ide tér vissza Willard Russell (Bill Skarsgard) a veterán katona feleségével és fiával Arvinnal (Tom Holland), hogy békés családi életet éljen. De közbeszól a sors, és néhány tragikus esemény után Arvin kénytelen nagyszüleivel és mostohahúgával Lenorával (Eliza Scanlen) együtt nevelkedni.

Arvin felnőtt fejjel kezdi érzékelni, hogy a kisváros, ahol él, a korrupció és az elfojtott erőszak és a züllés melegágya.

A város új prédikátora (Robert Pattinson), aki szavaival feltüzeli a népeket egyre ördögibbnek tűnik, mintha ő lenne a gonosz forrása. A brutális halálesetek száma növekszik, mindenki egyre gyakrabban néz a háta mögé és sanda szemekkel a másikra. Arvin se kivétel, ő már tudja, ha kell, vért is fog ontani, de utánajár a Knockemstiff szívében dobogó sötét titoknak, mert csak így védheti meg megmaradt szeretteit.

A Mindig az ördöggel pontosan tudja, hogy cselekménye mennyire összetett, így semmit sem siet el, szép komótos tempóban, két óránál is hosszabban viszi minket bele az események forgatagába, abba a közegbe, ahol Arvin felcseperedik. Megtudjuk, hogy apja (nem meglepő módon) sose tudta maga mögött hagyni a háborút, hogy anyja rákos. Megismerjük a városka lakóit, akiken érződik, hogy minden erejükkel küzdenek, azzal a megfoghatatlan, de mindenkit és mindent felemésztő sötétséggel, ami talán mindig is a városka fölött lebegett. Ahol a bigott vallásosság, a lefojtott ösztönök és erőszakosság legalább annyira része mindennek, mint a nyári pára. Nem választhatod meg, hogy hova születsz, hol nevelkedsz, ha akarod, ha nem, részese leszel annak a közegnek, amiben élsz. Vagy az vet ki magából.

Elrontott kisiklott életek, amiket a spirálszerűen forgó sérelmek irányítanak minél nagyobb hibákba.

Campos lényegében már az első percekben ráteszi csizmáját a néző torkára, és nem engedi el egy másodpercre sem. Sőt, jelenetről jelentre válik egyre fullasztóbbá, egyre szorosabbá a reménytelenség, a tömény nihil, ami a filmből árad. Itt nincs kiszakadás, megváltás, a remény hamulángját hamar kioltja a vér és az emberi természet legaljasabb, legmocskosabb oldala, ami más és más formában, de mindenütt jelen van. Hol expliciten, egy perverz, gyilkos hajlamú útszéli párocska képében (Jason Clarke és Riley Keough), vagy egy báránybőrbe bújt farkasban, aki szavaival bujtja fel az eltorzult lelkeket.

Campos filmje elég sokat vállal, érződik is, hogy annyira tiszteli az alapanyagot (még maga Donald Ray Pollock is jelen van, igaz, csak narrátorként), hogy kisiskolás pedánssággal próbál mindent belezsúfolni és megtartani. A rengeteg mellékszereplőt és szálat pedig nem bírja el a filmszalag, még akkor sem, ha a játékidő két és fél óra felé szalad. Vannak karakterek és konfliktusok, amik erősek, hatásosak, emlékezetesek (például Arvin és Preston Teagardin atya szembenállása), mások viszont mintha kilógnának, hézagosak. Mint egy csapongó visszaemlékezésben.

A narratív döcögéseket viszont a külső tényezők befogadhatóbbá teszik.

A délvidék atmoszférája gyakorlatilag minden percben árad belőle, a helyszínek, az operatőri munka, Danny Bensi és Saunder Jurriaans disszonáns, idegborzoló zenéje mind nagyon sokat hozzátesznek a hangulathoz. Utóbbit már csak azért is érdemes kiemelni, hiszen ez a páros dolgozott az Ozark és A kívülálló hasonló stílust megkövetelő muzsikáján is, így lényegében a southern gothic műfajának legjelentősebb komponistáivá léptek elő.

A rendezés erős, tudatos és megfontolt, a színészek egytől egyig remekelnek (embere válogatja, kinek ki lesz a kedvence, nálam Pattinson viszi a pálmát), ugyanakkor már csak az a kérdés, hogy vajon mennyire képes befogadni az ember gyomra azt a tömény két óra nyomasztást és erőszakot, ami a Mindig az ördöggel gerincét képezi. Mindig nehéz eltalálni azt a mennyiséget, ami egy ilyen súlyos filmhez még pont szükséges, de nem lépi át a jó ízlés minden küszöbét. Érzésem szerint a Mindig az ördöggel semmivel sem brutálisabb és hátborzongatóbb, mint a szintén generációs traumákat és elnyomó közösségeket ábrázoló Brimstone, sőt néhány esetben Campos még vissza is fogja a gyeplőt, tudva, hogy a sejtetés sokszor erősebb, mint a megmutatás.

Nem lesz kiterjedt rajongói köre ennek a filmnek. Könnyebb lesz elismerni remeklő színészeit, pokolian erős haláltánc-atmoszféráját, nyers és kemény prózáját, mint kebelre ölelni kegyetlenségét. A világ, de még inkább Amerika azonban ilyen hely Donald Ray Pollock és Antonio Campos szemében, ahol kéz a kézben jár az ártatlanság elvesztése és a vérontás. A Mindig az ördöggel csattanós lezárással kapcsolja össze a múltat és a jelent, megmutatva, miben fognak manifesztálódni az új generáció lelki sebei.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya