Kritika

Újra tombol a sárgaláz – Minyonok: Gru színre lép

Tisztában lehetünk azzal, hogy a korábban Gru, most már inkább Minyonok sorozat addig folytatódik, amíg a stúdió pénzt talál benne. És talál, ez nem vitás – az új film viszont végeredmény szempontjából közel sem olyan fájdalmas, mint amilyennek messziről tűnt.

Fővonalas hollywoodi rajzfilmben már hosszú évtizedek óta nem fordulhat elő, hogy kimaradjon a vicces karakter a főszereplő mellől. Ezek azok a comic relief („komikus felüldülésre szánt”) figurák, akik a hős karakterútjának drámája mellett igyekeznek oldani a hangulatot. Szeretjük őket, hiszen gyermekkorunk nagy nevetései kapcsolódnak hozzájuk, de a legjobbak felnőttkorban újabb rétegeket vetnek fel – a Toy Story Krumplifej uraságának vagy Guba malacának beszólásai például nem mindig a legkisebbeknek szóltak. Vannak azonban, akik nem frappáns vagy fanyar megnyilvánulásaikkal növelik a humorfaktort, szimplán esnek-kelnek és bénáznak. Ezzel sincs semmi különösebb baj, hiszen a burleszk elemek a film hajnala óta jelen vannak, és bár sokszor ódivatú a slapstick humor használata, nem ritka, mikor egy kortárs alkotásban működik.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A Gru című, 2010-ben debütált filmben ilyenek voltak a minyonok, akik a bűnöző hős csatlósaiként jelentek meg. Ezek a sárga Tic Tac-figurák leginkább Willy Wonka umpa lumpáira emlékeztették a nézőt, hiszen hasonló külsőjük és érthetetlen beszédük egy sorozatgyártott lény benyomását keltették. A minyonok több szempontból is viccesek voltak. Egyrészt lehetetlen kommunikációjukban egyaránt megjelenik a spanyol, az angol, a francia, a német és még ki tudja hány nyelv, amely természetesen nincs feliratozva, hiszen a kollektív nyelvi gyökerekre támaszkodik a párbeszédük – nagyjából úgy, mint az 1978-as Picasso kalandjai is, ahol a halandzsa meglepő módon bármely európai számára érthető. A minyonok emellett azért voltak elbűvölőek, mert bár fizetetlen rabszolgák, ezt mégis határtalan lelkesedéssel, saját testi épségük nem kímélésével művelik és hódolnak a hőn szeretett gazda előtt. Altruizmusuk csutkára tekert, nem ismer határokat.

Tizenkét éve nem volt csoda, hogy mindenki odáig volt a sárga tökfejekért,

hiszen egy olyan film mellékalakjai voltak, amelyben egy egyszerű, de kedves karakterívet vezettek végig egy pancser gonosztevővel, akit megváltott a hirtelen jött apai szerepe. A folytatásokat azonban szép lassan elkezdték eluralni a csatlósok, hiszen az Illumination Entertainment már nemcsak humorforrást, hanem nagy mértékben realizálható anyagi hasznot is látott az eladható figurákban.

A merchandising ugyanis rengeteg nagyköltségvetésű gyerekfilm fontos szempontja. Még az egyik legjobbnak ítélt nyugati rajzfilmstúdió, a Pixar sem hagyja lecsapás nélkül ezeket a labdákat: a Verdák szereplői másfél évtizede találhatók meg a legkisebbek cuccain, de a legújabb Lightyear is mellékfigurának tett meg egy cukiságra fazonírozott robotmacskát. Az Illuminationt emiatt nem lehet hibáztatni – inkább azért kell, hogy a háttérfigurákat mennyire előtérbe helyezte.

A 2015-ös Minyonok már egy igazán cinikus művelet volt, amely után nem lehetett jó ízléssel rajongani az egykoron poénos ötlet iránt. Ezek a sárga rohadékok akkor voltak a csúcson, és az alkotók mintha az eladni kívánt játékfigurák köré szőtték volna az alibifilmet – csakúgy, mint a 2017-es Gru 3., ahol az eltitkolt ikertestvér sokat látott kliséjét voltak képesek összehozni az írók. A Minyonok: Gru színre lép szénája tehát nem állt jól, de a pandémia miatti premiertologatás mellett más tényezők is közrejátszanak abban, hogy ez az új film nem fog olyan kellemetlenül lecsapódni, mint lelketlen elődjeik.

Félreértés ne essék: a Minyonok második része még mindig elsősorban üzleti termék, ám az alkotók szándékai végre tisztának érződnek, és nem bepalizni kívánják a nézőt, hanem egy valóban őrült szórakozást kínálnak. A Gru színre lép című folytatás ugyanis teljes agymenés,

a maga nyolcvanvalahány percével egy kompakt elmebaj, egyes pillanataiban pedig a „bűnös élvezet” címke is bátran ráaggatható.

Míg a Minyonokban volt három főbb sárga alak, akit kiemeltek a tengernyi tesói közül, és akiknek igyekeztek történetet írni, addig itt ezt a koncepciót kivágták a kukába. Ugyanúgy Stuart, Kevin és Bob (azaz az egyszemű, a magas kétszemű és a pici kétszemű minyon) kalandjait követhetjük nyomon a film egy jó részében, az emberi szál azonban megosztja a fókuszt. A gyerek Gru belépése a történetbe – mely egyfajta előzményfilmje a Gru-szériának, rengeteg erőltetett utalással – egyúttal átveszi a cselekmény jó részére a reflektorfényt, figurája azonban nem fejlődik a film során szinte semmit. Míg a homo sapiens karakternél ez sajnos probléma, addig örömteli, hogy a minyonoknál kikapcsolták a szentimentális szálakat, és maradt a faltól falig idiotizmus. Ez sok esetben nem működik, de van, amikor betalál az abszurd.

Egy mágikus erővel bíró zöld talizmánért megy a küzdelem, amely Gru és a minyonok szálán párhuzamosan fut, kiegyensúlyozva az arányokat a két oldalon. Meglepő módon többnyire az idegesítő kis mihasznák részei voltak az élvezetesebbek, hiszen a készítők nem spóroltak a gegekkel: ötmásodpercenként rántanak elő valami baromságot, legyen az egy nevetséges repülőgépút, egy blőd karatetanfolyam, vagy pedig a finálé, melyben az egyik minyon tyúkká változik és a fenekéből lő tojászáport az ellenfelére. Ha valaki ennek olvasatában becsukja eme cikket, mondván, köszöni, ez nem az ő filmje, nem lehet hibáztatni.

A Minyonok sok esetben a szélsőségekig fokozza azt, mire képesek ezek a seggre esős, érthetetlenül pofázó májbeteg kúpszörnyek

– emiatt pedig be fog vinni egy-két olyan random ötletet, ami le tudja győzni még a cinikus nézőket is.

A Gru színre lép nem menti meg a sorozatot attól, hogy az egyik legbutább, jelenleg moziban futó animációs szériaként hivatkozzunk rá, inkább vállalja és elmélyíti azt. Már nem akar tanulságokat sem megfogalmazni – tulajdonképpen nincs is mondanivalója, csak a vegytiszta eszképizmust kínálja egy, a ’70-es években játszódó, de a valóságunkkal semmiféle kapcsolatot nem ábrázoló, színpompás cukormázvilágba. Az Illumination ehhez ért a legjobban: a tragédia csupán az, hogy régebben emellé még történt is járt érdekes figurákkal és átélhető karakterívekkel. Viszont, ha ötévente jön ki egy ilyen film és nem kétévente kell a moziba vinni rá a gyereket, akkor ezzel biztosan meg tudunk békélni.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés