Moziban

Mire jó egy agyvérzés? – Szavak nélkül

Vígjátékként eladni egy filmet, amelyben egy sikeres üzletember agyvérzést kap, és a sikerei titkát – a memóriáját, valamint a beszédkészségét – elveszti, bátor húzás. A Szavak nélkül nem is vígjáték, nevetni se sokat lehet rajta, de ez mit sem von le az értékéből. Hervé Mimran forgatókönyvíró-rendező harmadik filmje egy egyszerű, de annál kedvelhetőbb alkotás arról, hogy az embernek milyen fontossági sorrendbe kellene állítania a dolgait.

Alain Wapler (Fabrice Luchini) a legújabb elektromos luxusautó megalkotásán dolgozik; ehhez el kell kápráztatnia a genfi autókiállítás finnyás közönségét és le kell győznie gáncsoskodó vetélytársát a cégnél, ahol dolgozik. A családjára nemigen jut ideje, de még arra sem, hogy megköszönje sofőrje szolgálatait. Pihenni sem szokása (majd pihenek, ha meghalok, mondja). De amire a legkevésbé időt tud fordítani, az egy agyvérzés. Ám a stroke nem kérdezi, mikor jöhet: a genfi találkozó előtt néhány héttel érkezik. Főhősünknek a beszédközpontja és a memóriája sérül, ezért logopédushoz kell járnia, amire szerinte természetesen nincs szükség. Megpróbál gyorsan visszatérni a munka világába, ám végül be kell látnia, hogy az ő ereje is véges.

A stroke következtében az egykori szuperember eltéved a házának ötvenméteres körzetében, nem ismeri meg a saját kutyáját; és azon is megdöbben, hogy a házában fenn van tartva egy szoba, ahol egykor elhunyt feleségét ápolták. Nem jut eszébe, melyik az órán a kismutató, és úgy egyáltalán össze-vissza beszél. A környezete fel sem méri, mekkora katasztrófa történt vele; egyetemista lánya annyit foglalkozik vele, mint a stroke előtt; a munkatársai sem képesek elfogadni, hogy valami megváltozott. Mindez azért, mert annakelőtte Alain sérthetetlen gépnek tűnt. Megdöbbentő látni a főhős zavarát a saját házában, amint kezd felderengeni előtte, hogy most már semmi sincs rendben.

 

Az egyetlen, aki átlátja a helyzetét, az Jeanne (Leila Bekhti), a logopédusa. Alain idővel felismeri, ki az, aki valóban mellette áll, és tényleg segíteni akar rajta; és ki az, aki csak a hasznot látja benne. Hiába sikerül kiválóan a bemutató – Jeanne segítségével –, elbocsátják, hiszen az üzleti életben a kis siker nem siker. Így Alain kénytelen számot vetni, és eldönteni, mi a legfontosabb. Nem annyira bonyolult történet, a filmtörténelemben számtalanszor láttuk már, ahogy kétségbeesett emberek rájönnek a család fontosságára a karrier helyett. Felépülős sztorit is találunk számolatlan; de Hervé Mimran nem akar túl nagyot mondani, nem is üti el viccekkel a témát. Egyszerűen csak megmutatja, hogy a kutyáddal elmenni sétálni klassz dolog ahelyett, hogy rohannál minden egyes nap megváltani a világot. Mert végül is minek? Kifejlesztheted a világ legnagyszerűbb masináját, ha a saját lányod azt se érti, miért kellene segítenie neked, mikor az agyad egy része elhalt.

Szóval hiába legendás mérnök, az élet egy része elment Alain mellett, ő pedig elfelejtette megtanítani a lányának, hogyan kell törődni a másikkal. Valószínűleg azért, mert maga sem tudja. De Jeanne ebben is segít neki. Nem hagyja magára, támaszt nyújt, mikor Alainnek szüksége van rá. Apró fogásokkal vezeti rá a gyógyulás útjára, miközben ő is a saját harcait vívja.

A Szavak nélkül nem egy harsány film, tényleg nincs benne semmi különleges. De ez a sokszor látott, sok kis egyszerű kellék olyan ügyesen és jó érzékkel van összerakva, hogy az ember szívesen gondol vissza a látottakra. Persze sokat segít ezen Fabrice Luchini játéka, aki néha olyan elveszett, mint egy kisgyerek; és úgy csodálkozik rá egy-egy jelentéktelen apróságra, mint akinek minden új és szokatlan. Leila Bekhti pedig úgy segíti a színész játékát, ahogy Jeanne Alaint. És nem utolsó sorban: nem véletlenül mondják, hogy egy jó filmhez végy egy kutyát. Alain ebe amellett, hogy kedves jószág, bizonyíték arra is, hogy az ember legjobb barátja tényleg a kutya. Mellékszereplő ugyan, de önálló akarattal és jelentőséggel bír. Segíti gazdáját a felépülésben, és nem egyszer őrzi őt, mikor eltéved a városban.

Érzékeny és kedves mű ez. Tipikus példája annak, hogy nem kell óriásit mondani ahhoz, hogy valami nézhető, mi több, élvezhető legyen. A közhelyeket elkerülve, gondolatokat egyszerűen és egyértelműen megfogalmazva lehet szórakoztató és értékes másfél órát produkálni – unalmas bölcselkedés nélkül. És emellett kicsit el is gondolkodhatunk saját életünk fontossági sorrendjén.

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..