Kritika

Mission completed – Iron Sky – rendezői változat

Iron+Sky+2Hogy mi a különbség a német precizitás és az ausztrál hobóság között? Az, ami az Iron Sky és A 25. birodalom között. Míg az utóbbi csak feldobta a nácik-a-jövőben-egy-jó-kis-sci-fiben ötletet, addig az Iron Sky meg is valósította azt – nem is akárhogyan!

Nyilvánvalóan a fenti sztereotípiának semmi köze a végeredményhez – annál is inkább, mert Timo Vuorensola nemzetközi, ráadásul az ausztrálokkal kiegészült finn-német koprodukcióban készítette el filmjét –, rávilágít azonban a film természetére, amely előszeretettel játszik hasonló sztereotípiákkal. Pellengérre állít mindenkit: nem kímél se németet, se finnt, se koreait – de leginkább az amerikaikat csépeli, méghozzá jó nagy lendülettel. Ennek persze a legjobban a néző örül, a felnagyított nemzeti közhelyek a film egyik legfontosabb, de közel sem egyetlen humorforrásai.

Már a sztori is bizarr: 2018-at írunk, amikor is az Amerikai Egyesült Államok első női elnöke (Stephanie Paul) felküldi a bukszamágnes fekete modellt, James Washingtont (Christopher Kirby) a Holdra, hogy segítsen neki kampányolni. A Hold azonban nem várt meglepetést tartogat: a sötét oldalán ugyanis több, mint 70 éve egy náci kolónia csak arra vár, hogy végre lerohanhassa a a Föld alsóbbrendű fajait – és most Washington szupermobiljával végre a technikai feltételek is adottak ehhez a nagyratörő célhoz. Klaus Adler (Götz Otto), a wannabe Führer vezetésével indul a támadás, ami pont kapóra is jön az elnök sajtófőnökének (Kym Jackson), hiszen az újraválasztás kulcsa a háború. Adler a világ lerohanására készül – csakhogy nem számolt Washingtonnal, a náci lét mibenlétére csak most ráébredő menyasszonyával, Renatéval (Julia Dietze) és a nemzetközi egyezményeket sorra megsértő ENSZ tagokkal.

iron-sky01Hogy mit kell tudni a filmről? Hogy szuperszellemes, rendkívül ötletes, gátlástalan a végtelenségig – és sajnos a rendezői változatban picit túl hosszú. Pontosan azzal a húsz perccel hosszabb, mint amivel kibővült az új verzióban. A német feszesség most is elkelne. Ez a húsz perc sem tud azonban megártani a stílusérzéknek, a pompás színészi játéknak és a remek képi megoldásoknak. A legelső a film minden pontján tetten érthető, gegek és intetextuális utalások tömkelege színesíti az Iron Skyt, a Bukás kifordított monológja vagy a Valkűrök lovaglása csak a legszembetűnőbb példák. Ami a szereplőket illeti: míg Udo Kier hihetetlenül színes pályájába remekül illeszkedik az Iron Sky, addig Götz Ottónak inkább kitérőt jelent ez a komoly komolytalankodás – de az biztos, hogy a szinte már paródiába hajló film mindkettőjüknek igazi jutalomjáték. Nem lehet panasz a látványvilágra sem: guszta kis légitámadásokban, grandiózus építményekben, és katasztrófafilmeket megszégyenítő rombolásban van részünk.

Az egyetlen valódi furcsaság a mindvégig komolyan vehetetlen filmben, a közel sem annyira viccesnek tűnő befejezés. Az film a finisben többször lassításra vált, elidőzík a borzalom képein – melyek így már nem tudnak parodisztikusan hatni. Timo Vuorensola a film végén hangos felkiáltójeleket tesz ki, melyek arra hívják fel figyelmünket, hogy bár mindez csak a fantázia szüleménye, az emberi korlátoltság, az önzés és az erőszak viszont mindennapos valóság – nehéz ezeket a gondolatokat egy ilyen film végén helyénvalónak érezni, még akkor is, ha hatásosságuk – és igazságuk – nem kérdőjeleződik meg. Ezen képekkel ellentétben azonban az Iron Sky remek stílusgyakorlat, ami sikeresen tudta megvalósítani a Stephen Amis által szintén 2012-ben elbukott küldetést.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés