Kritika

A gép forog, Ethan Hunt nem pihen – Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész

mission impossible leszámolás tom cruise

Két részletben érkezik a mozikba a Mission: Impossible széria Leszámolás című epizódja. De amennyire dühítő az első rész lezáratlanságával szembesülni, annyira üdvözítő élmény a szédítően hiteles akciójelenetekkel találkozni. Egy mesterséges intelligenciánál izgalmasabb ellenfelet nem lehetett volna találni az improvizátor Ethan Huntnak.

Huszonhét évvel ezelőtt, még 1996-ban azon koncepció mentén indult útjára a Mission: Impossible széria, hogy a kémtörténet minden egyes részét egy-egy markánsan eltérő rendező készíti. Ethan Hunt ügynök szépen meg is mártózott többek között John Woo tánckoreográfiákat idéző, vagy éppen Brad Bird rajzfilmszerű stílusában. 2015 óta viszont Christopher McQuarrie rendezi az epizódokat, és nagyon úgy tűnik, hogy a direktor állandósuló személye egyértelmű jel arra, hogy a Titkos nemzet, az Utóhatás és a Leszámolás esetében egy laza trilógia mentén érdemes gondolkodni – még akkor is, ha a marketinges divatnak megfelelően (Bosszúállók, Dűne) a finálé két részletben kerül a mozikba.

A három akciófilmet nem egyszerűen Tom Cruise megosztó védjeggyé váló kaszkadőrmutatványai tartják egyben, hanem azon alkotói cél is, hogy a megtévesztés nagymesterének szilárd hitű karaktere a praktikus effektekre épülő akciók közti jelenetekben egy bűntudattal és dilemmákkal terhelt kémmé változzon.

A nem egyszer rebellis ösztönlénynek bizonyuló titkos ügynök körül a felelősség problematikája egyre markánsabban rajzolódik ki.

Magánéleti – és persze feminista – nézőpontból különösen izgalmas az ügynök traumán alapuló fixációja: valamennyi, az életébe betoppanó, ellenkező nemű személyt a megmentésre váró nő szerepében találja, vagy előbb-utóbb abba sodorja. Szakmai téren pedig támadás alá kerül a főszereplő ellentmondásos belső logikája, „ami nem engedi, hogy a világot megmentő hős a milliókat válassza egyetlen élet megmentése helyett.” Az ügynök impulzív, szabályszegő döntései ráadásul egyáltalán nem összeegyeztethetők az IMF bajtársias közösségéért vállalt felelősséggel. Pláne az örök kérdés fényében: a határokat feszegető küldetések sikere mennyiben köszönhető a tudatos tervezésnek, az improvizációban rejlő leleménynek és a vakszerencsének?

Ethan Hunt alakjára immáron egy, az aktuális korhangulatra jobban rezonáló, sötétebb (de humorát teljesen fel nem adó) világkép nehezedik, amit az is jelez, hogy a trilógia főellenségei rendre a múltbeli értékek és az őrületbe süllyedő kormányok vezette társadalom lerombolására törekszenek. Az új világrend eljövetelének veszélye pedig a dinamikus életvitelű, de régivágású akcióhős eltűnését is magában hordozza.

Az új világrendet ráadásul a Leszámolás címre keresztelt epizód esetében nem is akármilyen antagonista képviseli:

egy „Entitás” néven emlegetett, öntanulós rendszerű mesterséges intelligencia lesz a cselekmény gyújtópontja,

ami beszivárog a közösségi médiafelületekbe, a bankszervezetekbe, a tőzsdére, a hírszerző ügynökségek digitális hálózataiba, sőt képes egy orosz, lopakodó tengeralattjáró számítógépes rendszerét is megtéveszteni. S ami talán még fontosabb, bárkit képes a rendelkezésére álló információkkal megzsarolni, lehallgatni, hamis audio(vizuális) tartalmakkal összezavarni, sőt pszichológiai elemzések és életünkre jellemző mintázatok alapján előrejelezni döntéseinket és tetteinket. Az epizód lehetetlen küldetése tehát azon sakkjátszmákhoz hasonlatos, amikor az emberi bajnokok a géppel mérték össze erejüket.

Érdemes azonban alaposabban is szemügyre venni, milyen erényeket, illetve hátrányokat tartogat a Leszámolásban a mesterséges intelligencia elleni harcra épülő, tulajdonképpen bináris cselekmény. Mert ahogy a főszereplők az Entitás forráskódjához szeretnének eljutni, úgy a trilógia záróepizódjával Christopher McQuarrie is az akciófilmes műfaj forráskódjához érkezik el.

A Leszámolás egy közérthető forgatókönyvi mintázatokra, sablonokra építő, jellegzetes szerkezetű akciófilm.

A mesterséges intelligenciát megsemmisíteni kívánó (Hunt és csapata), uralni vágyó (államhatalmak), és az Entitásnak behódoló (bérgyilkosok) karakterek a közel háromórás játékidő alatt tulajdonképpen egyetlen macguffinért küzdenek. És lehet, hogy a kereszt alakú kulcs kiszámíthatatlan utat jár be és a leglehetetlenebb zsebekben landolva cserél gazdát, de a filmszerkezet klasszikusan három nagy, egyre feszültebb és látványosabb akciójelenetre és a film kétharmadánál található, drámai összecsapásra épít. Ez a fajta sablonosság pedig egyrészt azért nem szerencsés, mert az egyszerűség érzetét kelti, másrészt – némi önreflexivitással – egy olyan hollywoodi miliőbe érkezik meg a Leszámolás, amit a mesterséges intelligenciától rettegő, kreatív forgatókönyvírók sztrájkja jellemez.

A másik komolyabb probléma a filmmel, hogy a mesterséges intelligencia veszélyforrásként való ábrázolása túlságosan ismerős (2001: Űrodüsszeia, Mátrix stb.) és egyoldalú. Az Entitás nem egyszerűen egy elszabaduló szuperfegyver, sokkal inkább egy mindentudó, mindenütt jelenlévő, pusztító istenség. Akad persze olyan helyzet, amikor az alkotók a mesterséges intelligencia jótékony hatását villantják fel: Benji (Simon Pegg) azért tud csak programozni egy vonat üldözése közben, mert egy önvezető autóval száguld az Alpokban. Összességében mégis csak azt mondható el a Leszámolásról, hogy érdemi hozzászólást nem tesz az AI-jal kapcsolatos közéleti diskurzushoz.

Az újszerűségre adott morális pánikot viszont remekül kapja el Christopher McQuarrie.

A Leszámolás úgy rezonál a fizikai értelemben megfoghatatlan ellenféllel az adatbiztonsággal kapcsolatos félelmekre, az álhírekre építő dezinformáció szülte bizonytalanságra és a mesterséges intelligenciának való kiszolgáltatottságra, hogy a forgatókönyve évekkel korábban készült, minthogy a ChatGPT egyáltalán berobbant volna az életünkbe. A kollektív érzelmek megragadása pedig eleve ad egy komoly hitelt az epizódnak, amit minduntalan a fizikai teljesítményre építő akciókkal reklámoztak. És tényleg van valami dermesztő az analóg barlangokba visszahúzódó kémek vagy az Entitás elleni harc írógépekkel való dokumentálásának látványában. A mesterséges intelligenciának való totális kiszolgáltatottság élménye pedig a velencei Dózsepalotában tartott VJ party-ban hátborzongatóan köszön vissza.

De a mesterséges intelligencia antagonistává tételének legfőbb hozadéka abban áll, hogy izgalmasan árnyalja Ethan Hunt öntörvényű egyéniségének és közösségi létének ellentmondását. Hiába harsogja a média elsőszámú összetevőként Tom Cruise ejtőernyőnyitással kombinált, motoros zuhanását az Alpokban, ez sajnálatos félrekommunikálás. A Leszámolás nem a Top Gun: Maverick: kevésbé, és cseppet sem harsányan szól a férfiasságról, az egyéni ambíciókról, a stafétaátadás kérdéséről, a sztár egójáról. Az epizódban háttérbe szorulnak a szériára oly jellemző „leg”-ek: nem kell a világ legmagasabb épületére mászni vagy brit miniszterelnököt elrabolni. A lehetetlen küldetés a Leszámolásban tényleg abban áll, hogy a fizikai attrakciókat szélhámossággal kombináló akciófilm hősei miképpen tudják felvenni a versenyt egy megfoghatatlan és minden lépésüket előrelátó programmal. Közösségi összetartás nélkül semmiképpen.

A kortárs akciófilmek már jó ideje az egyén helyett a kisközösségekben rejlő értékeket propagálják. Csak míg a Halálos iramban vagy a Tyler Rake: A kimenekítés szériák ezt szájbarágósan, a család kifejezés szüntelen felemlegetésével kommunikálják, addig a Bosszúállók sokkal elegánsabban, nagyobb hitellel teszi ugyanezt.

Hasonlóképpen: a Mission: Impossible széria sem volt sosem ennyire közösségi film, mint a Leszámolás esetében.

Komoly hangsúlyt kap, hogy az IMF tagjait a bűnözői múlt közössége, az azonos döntéshelyzetek és az eskütétellel szentesített szövetség teszi bajtársakká. A szemlélet megerősödésével párhuzamosan pedig az IMF emberei immáron nem Ethan Hunt körül keringő, engedelmes kisbolygóknak tűnnek. Benji és Luther (Ving Rhames) önálló döntéseket hozó, időnként Ethan tudta nélkül cselekvő kémek, utóbbi férfi a film egy pontján titkos küldetést teljesítve ki is lép a cselekményből. Az ördögi alkujával birkózó Ilsa Faust (Rebecca Ferguson) pedig saját választása alapján nyeri el a fájdalmas szabadságot. A csapathoz újonnan csatlakozó Grace pedig – Hayley Atwell tűzről pattant, mégis érzékeny alakításában – egy olyan leleményes mestertolvaj, akit egyszerre jellemez a screwball komédiák hősnőinek öntudatossága és a hitchcocki nőalakok intelligenciája.

A kisközösségekben rejlő erő propagálása Christopher McQuarrie filmjének kulcsa, hiszen önreflexív kapcsolatban áll a széria vállalt missziójával. Merthogy a Leszámolásküldetése – amennyiben vállalja” – a praktikus effekteket pártoló, sztárokra építő, kreatív hollywoodi filmkészítés melletti kiállás. És Ethan Hunt olyannyira vállalja a küldetést, hogy a mesterséges intelligencia ellen harcoló IMF csapatba nem nehéz belelátni a nemrégiben sztrájkba lépő forgatókönyvírókat vagy a szédítő kaszkadőrmutatványokat földbe döngölő látványértékkel megvalósító filmes stábot. Hasonlóképp érdemes tekinteni a főhősöket alkalmazó amerikai hivatali szervezetekre: a film egy pontján ugyanis miképpen az álomgyári stúdiók szövetségre lépnének a mesterséges intelligenciával.

A Leszámolásban nem egyszerűen egy gépi Entitás csap össze az emberséget képviselő IMF-fel, hanem az álomgyár két, egymással ellentétbe került filmkészítési szisztémája. Miközben a Doctor Strange az őrület multiverzumában, a Hangya és a Darázs: Kvantumánia vagy éppen az Avatar: A víz útja a technika csodájával, vagyis színtiszta számítógépes látvánnyal szeretné elkápráztatni a nézőket, addig Tom Cruise és csapata inkább épít egy vonatot, hogy aztán egy leszakadt hídról a mélybe küldje gőzmozdonyostul, vasúti kocsistul.

A Leszámolás akciójeleneteinek ugyan nincs olyan sodrása, mint egy Bourne-filmnek vagy a Mad Max: A harag útjának, de letaglózó valóságértékükben és dramaturgiájukban nagyszerűen működnek.

Az Abu Dhabi reptéri fogócska még a minden szereplőt egybeterelő fordulatosságával nyűgöz le – a szkript agyon is használja ezt az ötletet –, de az Entitással való harc élesedése során előkerülnek a régmúltat képviselő fegyverek és helyszínek. Ilsa Faust kardot ránt, az Entitástól rettegő, kíméletlen fantomnak (Esai Morales) a kés a legfőbb attribútuma, a Paris nevű bérgyilkos (Pom Klementieff) pedig döbbenetesen erős kisugárzással bír vascsővel a kezében. Az autósüldözést egy kis FIAT-tal vezénylik le Rómában, a nagy finálé pedig a közel 150 éve létező, de ma is működő Orient Expresszen játszódik. E gondos dramaturgiában Tom Cruise bevállalós kaszkadőrmunkája tényleg csak fűszer egy közösségi konyhában.

De mindez nem jelenti azt, hogy Ethan Hunt rajongóinak aggódniuk kellene, a központi alak is izgalmasabb, mint valaha.

A szuperkém a Titkos nemzet óta lényegében önmagával birkózik.

Ahogy a Szindikátus vezetője, Solomon Lane is Ethan Hunt amorális tükörképe volt, úgy a mesterséges intelligencia is egy méltó nemezis. Egyrészről az Entitás pont olyan dezinformáló megtévesztéseket szervez meg, mint az IMF legjobb ügynöke, másrészről viszont egy sorsszövő mitológiai lényként (Moirák) működik, aki mivel Hunt minden lépését előre ismeri, ezért folyton jellemhibáival és múltbéli traumáival szembesíti a főhőst. E képlet folyományaként izgalmas aspektusba kerül, hogy Hunt improvizatív akcióiban valójában mennyi a tervszerűség vagy éppen az előre elrendeltség. De a kém nőkkel kapcsolatos fixációja is téttel bíró, drámai hangsúlyt kap.

S bár egyszerűen dühítő, hogy a Leszámolás – Első rész végén egy lezáratlan, tényleg abszolút nyitott cselekményt kapunk, mégis van izgulnivalónk az egy év múlva érkező folytatással kapcsolatban. Meg meri-e lépni a Mission: Impossible széria a Bosszúállók: Végjátékhoz vagy a Nincs idő meghalni-hoz hasonló, tragikus zárlatot? Avagy lesz-e a valódi súlya Ethan Hunt azon fogadalmának, hogy az IMF kötelékébe tartozó társai élete fontosabb számára, mint a sajátja? Ez a Tom Cruise-i branddel abszolút ellentétes befejezés tenné a sztárt: – ha nem is a mozi megmentőjévé, de – a hollywoodi látványfilmek mártírjává.

A Mission: Impossible – Leszámolás – Első rész július 13-tól látható a mozikban.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com