Kritika

Führer lépni tilos! – Mit szólnátok az Adolfhoz?

Nomen est omen, különösen egy német baráti társaság számára, mikor bejelenti egyik leendő szülő a gyermeke nevét: Mit szólnátok az Adolfhoz?

Egy gyermek nevének eldöntése kiemelt fontossággal bír, olykor sorsdöntő is lehet. Meghatározhatja az egyén személyes önbizalmát, szociális kapcsolatait, konkrétan azt is, a világ hogyan tekint rá. Ezért van az, hogy évről évre előszeretettel lehet előkapni az új bejegyzett keresztneveket, hogy mulassunk rajtuk. Elképzeljük, milyen szerencsétlen lehet az illető, hogy egy olyan címkével kell leélni a komplett életét, amit nem is ő választott. De ez is változik: idővel új trendek érkeznek, és más típusú nevek lesznek a kapósabbak, és másokon kacag a nép.

Van azonban pár olyan név, ami a legsötétebb közös történelmi sebhelyeket tépi fel, melyeket szinte íratlan tabuként kerülnek az anyakönyveztetésnél. Ilyen például a németek rettegett diktátorának keresztneve, az Adolf is: ha ezt adod a gyermekednek, egy életre elkárhoztatod. Vagy mégsem, és a név csupán egy név?

Ha a történelmünk egy filmsorozat lenne, Adolf Hitler volna a főgonosz, legalábbis a kulturális emlékezetben. De lehet-e annyira félnünk tőle a napjainkban is, hogy az általa viselt keresztnevet is démonizáljuk? Mitől félünk igazán: hogy szekálni fogják a gyereket az iskolában, vagy hogy újra megtörténik egy holokauszt méretű népirtás? Ilyen provokatív kérdések vizsgálatával kezdődik a Mit szólnátok az Adolfhoz? című film.

A „kik utálják a legjobban a nácikat?” versenyen valószínűleg az élvonalban végeznének a németek.

Skarlát betűt viselve rótták az elmúlt évtizedeket, és tartották távol magukat valamennyi szélsőjobboldali kezdeményezéstől. Így, ha Adolf neve egy ilyen szövegkörnyezetben – egy születendő kisgyermek névadása – szóba jöhet, ott garantált a felbolydulás.

Filmünk öt karaktert ereszt egymásnak egy vacsora erejéig. Egy tanárnőt, annak irodalomprofesszor férjét, gyerekkori legjobb barátját, és öccsét – később pedig testvérének várandós felesége is megérkezik. A kispapa, Thomas (Florian David Fitz) mikor bedobja az atombombát, mindenki azt hiszi, viccel – aztán elkezd érvelni döntése mellett, és akkor gurul el igazán a többiek gyógyszere.

A film első fele egy szembesítésnek felel meg: próbára teszi a Wilkommen-pártoló, antifasiszta gondolkodást, a mérleg másik serpenyőjébe pedig Tudjukki nevét helyezi. Jogos a felháborodás ennyire egy keresztnév miatt, vagy csupán az identitásunkat sérti, ha valaki más szemszögből közelít meg egy témát? Thomas ugyanis nem náci (sőt, a lakásban valószínűleg mindenki centrista vagy baloldali értékeket vall), ám elkezd meggyőzően érvelni az Adolf név „felszabadítása” mellett. Mert, ha nem jönnek új Adolfok, akik megtisztítják a nevet, addig benntartjuk a szellemet a palackban. Mellette azonban a többiek véleménye is ugyanúgy helytálló, izgalmas így a vita.

Az utóbbi években nagyon divatos vacsorafilmekre emlékeztető paneleket eleinte jól használja a film.

A Teljesen idegenekhez hasonlóan, itt is egy nagyon közeli társaság apróbb szétesését követhetjük, bár a történet a 2012-es Hogyan nevezzelek? feldolgozása. Eleinte csak picit szurkálódnak, majd igyekeznek mélyebbre döfni a tőrt egymás egójába. A hangulat azonban nem változik komorrá, pontosan ugyanolyan, mint amilyet az elején megüt: egy túlzó gesztusokkal operáló kamarakomédia. Nagyjából ez is a baj vele: egyhelyben toporog.

Hiába a baromi izgalmas témák, a forgatókönyvírók egy idő után nem tudták, hogyan folytassák a történetet, így olyat húztak a felénél, ami keresztülvágja mindazt, amit addig felépítettek. Hirtelen teljesen másról kezd el szólni a film, mint a németek modernkori szembenézéséről és elfojtott félelmeiről. Adolf kitárgyalása ugyanis csak a cselekmény első fele, aztán lesöprik a témát.

A keresztnév közti csetepaté (melyet addig figyelemmel követtünk) érvényét veszti, és szomorúan rá kell jönnünk, csupán katalizátora volt a film második felében látható hisztijének. És mi marad utána? Jönnek a személyesebb témák, a mélyben szunnyadó konfliktusok, az egyéni életválságok és a kimondatlan titkok. Ilyenkor jöhetünk rá igazán, mennyire sekélyesek és irritálók ezek a karakterek, akiket addig néztünk.

Az addigi funkcióját az érvelésben tökéletesen betöltő, a liberálisok minden rossz sztereotípiáját magán viselő professzor arroganciája már átmegy bicskanyitogatóba, míg ellenfele, a megingathatatlan Thomas egy sértődékeny idiótává válik. A független Svájcként megjelenő komolyzenész nyámnyila, a tanárnő túlságosan passzív, a terhes feleség pedig jellegtelen lesz. Mert innentől már semmi érdemlegesről nincs szó. Megették a vacsorát, és kollektíven feltéptek régi sebeket, hogy aztán verbálisan verjék ki egymásból a szart. És ehhez a legnagyobb közös sebet, Adolfot kellett feltépni – de azt is minek?

Eredetileg francia készítőktől láthattuk ezt a történetet a Hogyan nevezzelek? című filmben.

Ám, ha jelen esetben van a remake-nek létjogosultsága, akkor az, ha „hazaviszik” Adolfot, és egy német társaságnál teszik próbára a névadást.

Azonban a sztorit egy az egyben lemásolták, és nem adaptálták a németekhez, így egy hatalmas lehetőségtől fosztották meg magukat az alkotók. Úgy zajlik minden, mint a francia eredetiben, ám ami ott nem fájt (hogy a keresztnév tulajdonképpen csak üzemanyag a később robbanó vitához), a németeknél már frusztrálóan mellőzött lehetőség.

Nincs értelmes végkicsengése a Mit szólnátok az Adolfhoz? című vígjátéknak. Feldobja a releváns témákat, élcelődik is rajta, majd végül úgy engedi el, mintha ott se lett volna. A már említett olasz testvérfilm, a Teljesen idegenek mélységeit pedig képtelen elérni, mert nem egy baráti társaság lemondó nyilatkozatát látjuk – itt a végén jóságos, pozitív szereplőként tüntetnek fel mindenkit. Szegény kisgyerek, még nem tudja, hogy tökmindegy az ember neve, ha ilyen családba születik.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com