Kritika

Mocsármészárszék 1000 + 1-edik felvonás – Victor Crowley

Padlódeszkánál is egyszerűbb történet, okos döntéseket hírből sem ismerő szereplők, belsőségekben tocsogó halálok és nyögvenyelős próbálkozás a slasher műfaj sablonjainak kifigurázására. A Victor Crowley-val immáron a hazai mozikat is hódítja a horrortörténelem egyik legértelmetlenebb szériája.

Adam Green rendező Victor Crowley figuráját még 2006-ban szabadította a világra A balta című filmjével, ami a ’80-as évek klasszikus slasher vonalát élesztette föl. Adott egy mocsaras, Isten háta mögötti helyszín, amit egy csoport mit sem sejtő hullajelölt keres föl vakáció gyanánt. Mit sem sejtve arról, hogy egy eltorzult arcú, de emberfölötti erejű mészáros kezd rájuk vadászni és szép sorjában le is vadássza őket. Ezt az ismerős sztorit Green leginkább jó adag fekete humorral és önreflexív hangvétellel próbálta feldobni.

Sokak (a kritika írója nem tartozik közéjük) szerint egész sikeresen, mert a film két folytatást is megélt, és Green karrierét is beindította, aki azóta se hagyta el a horror biztos terepét. 2017-ben negyedszerre is lecsap a baltás mocsárgyilkos, a film pedig pontosan olyan, mint amire számítani lehet. Buta emberek ismét a titokzatos mocsár környékére mennek, az eltorzult testű mészáros pedig szétcsap közöttük. A halálraítélt figurák változnak, a gyilkos nem, a kérdés leginkább az, hogy a kaszabolást mennyire sikerül élvezhető módon tálalni a rendezőnek.

A főszerepet ezúttal a harmadik rész egyik túlélője Andrew Yong (Parry Shen) játssza, aki megélhetési celebként azóta is a túlélői státuszból tarja fenn magát. Mikor azonban beüt nála a pénzszűke, belemegy abba, hogy egy filmes stábbal visszamegy arra a helyre, ahová a legkevésbé sem akar visszamenni: a titokzatos mocsárba. Útközben a gép lezuhan, a stáb megmaradt részére pedig nemcsak pár horrorfilm rajongó fiatal talál rá, de természetesen a felébredő tömeggyilkos Victor Crowley is.

Aki nem rest rögtön baltát ragadni és feldarabolni a betolakodókat.

A Balta sorozat egyszerűsége miatt leginkább még két dolog miatt ismeretes. A vérben gazdag, ugyanakkor nevetségesen eltúlzott halálok és a sokszor humoros hangvétel miatt, ami nyílt jelzése annak, hogy maguk az alkotók is tisztában vannak a sorozat B (vagy akár ZS) kategóriás gyökereivel. A legkevésbé sincs komolyra véve a dolog, bizonyos tekintetben egyfajta műfajbeli önparódiák ezek a filmek. Az más kérdés, hogy kinek mennyire működnek, de most úgy érzem, hogy a Victor Crowley egyik tekintetben sem felel meg a kritériumoknak.

Kezdésnek talán jobb letudni a pozitívumokat. A játékidő stáblistával együtt se éri el a másfél órát, tokkal-vonóval együtt 83 percre rúg, így legalább nem rabolja sokáig az időnket. A megvalósítás tisztességes, Crowley megjelenése és a gore-effektek tanúskodnak róla, hogy a maszkmesterek megdolgoztak a pénzükért. Időnként kapunk egy-két viccesebb ki és beszólást a szereplőktől, ahogy a film első felében van egy jól eltalált paródia is az Amerikában népszerű kibeszélős show-król.

Ha ezek kevésnek érződnek egy jó filmhez, akkor mindenkit gyorsan megnyugtatok, pontosan így van.

Trancsírozós horror-vígjátékhoz képest a Victor Crowley sokszor nyögvenyelősen lassú és unalmas, mintha az alkotók félúton jöttek volna rá, hogy a „forgatókönyvben” leírtak nem fogják kitölteni az amúgy is szűkös játékidőt. Közel negyven percet kell várnunk a baltás kolosszus első lecsapására, addig azt nézhetjük, ahogy a közel sem eszes és szimpatikus szereplőgárda tagjai verbálisan egymás vérét szívják olyan dialógusokban, melyek a készítőknek lehettek viccesek. Nekünk már kevésbé. Sőt, a film másik felében, miután a túlélők meghúzzák magukat egy repülőroncsban, továbbra is azzal megy az idő, hogy kimegyünk vagy nem megyünk?

Ha legalább tényleg tobzódnánk a kreatív elhalálozásokban, de a film még ezen a téren is meglepően konzervatív, legalábbis az arányokat tekintve, mert a hat-hét kaszabolás közül is csak talán egy mondható emlékezetesen gusztustalannak. A műfaj telis-tele van filmekkel, melyek brutalitás és kreativitás terén is igen magasra srófolták a lécet, elég csak Sam Raimi vagy Peter Jackson korai alkotásaira gondolni. Hozzájuk képest Adam Green itteni próbálkozása olyan, mintha egy vidéki focista tizenegy állna ki a Real Madrid ellen.

Nemcsak humorban, de minden másban is végtelenül fárasztó és erőltetett marhaság a Victor Crowley, ami tucatszintű folytatása egy tucatszerű horrorsorozatnak. Az pedig elég szomorú, hogy a hazai forgalmazók ezt tartják érdemesnek arra, hogy a nagyvászonra vigyék, miközben az utóbbi évek legjobb és legizgalmasabb horrorfilmjei a The Eyes of My Mothertől kezdve A boszorkányig még a DVD kiadást is csak a jó szerencsének köszönhetik. Pedig ennek pont fordítva kéne lennie.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.