Argyris Papadimitropoulos tavaly Torontóban bemutatott drámája, a Monday könnyen tűnhet öncélú lötyögésnek az éjszakai Athén utcáin, a felszín alatt azonban csodásan érzelmes példabeszéd arról, amit a legtöbben nem akarunk meglátni egy párkapcsolatban.
Mickey, a DJ (Sebastian Stan) péntek este egy athéni buliban összekeveredik az éppen hazatérését tervezgető, szintén amerikai ügyvéddel, Chloe-val (Denise Gough) – mielőtt bemutatkozhatnának egymásnak, a tengerparton ébrednek meztelenül. Az egyéjszakás kalandnak induló találkozásból hamar kapcsolat lesz: Chloe a városban marad, és beköltözik új szerelméhez. A Monday hónapokat felölelő történetébe a nézők mindig péntekenként kapcsolódhatnak be, hogy aztán a hétvége mágikus pezsgése után a szereplőkkel együtt szembesüljenek a hétfő reggel kiábrándítóságával.
Az idehaza kevésbé ismert Argyris Papadimitropoulos negyedik nagyjátékfilmje vegyes kritikákat kapott a nemzetközi sajtóban, én azonban úgy vélem, érdemes rá odafigyelni. A direktor Rob Hayes-szel közösen írt forgatókönyve szépen építi fel Mickey és Chloe karakterét, és a már említett izgalmas formai megoldással mutatja be közös életük legmeghatározóbb hétvégéin keresztül a köztük lévő furcsa dinamikát.
A folytonos ivással, a féktelen bulizással és szenvedélyes szeretkezésekkel tűzdelt hétvégékbe beszivárognak a hétköznapok kihívásai is,
és szép lassan kiderül, hogy ez az egyébként kifelé nagyon komoly elköteleződésnek mutatott viszony bizony – ahogy azt a férfi a film egy pontján meg is fogalmazza – a kölcsönös használaton alapszik. Chloe épp egy elnyomó kapcsolatból próbál érzelmileg is szabadulni, Mickey pedig a régóta nem láttott fia és az önszabotázs okozta kudarcos élet miatti űrt igyekszik a nővel kitölteni – bár szerelmüket újra és újra és újra hangoztatják, a koccanó poharak árnyékában kibontakozó kapcsolatuk a legkevésbé sem mondható egészségesnek.
Aki, csak azért, hogy elnyomja az őt elevenen felfaló fájdalmat, csak egyszer is életében kötött kompromisszumot a választásában, biztosan tud majd azonosulni a hősökkel. Papadimitropoulos pedig mindent meg is tesz, hogy ezt az azonosulást megkönnyítse: a film a szó legnemesebb értelemben vett hétköznapisága az első pillanatban megszeretteti velünk a szereplőket, akik gyarlóságuk, ballépéseik, néhol meggondolatlan reakciók ellenére – vagy éppen ezek miatt – is közel kerülnek hozzánk. A film kifejezetten érzelmes – de semmiképpen sem érzelgős. A giccset hírből sem ismeri,
csontig hatoló őszintesége azonban felkavarja a nézőtéren ülők érzéseit is.
Az alkotók ügyesek az atmoszférateremtésben – ez elsősorban Hristos Karamanis operatőr nagyszerűen komponált képeinek köszönhető, de külön elismerés jár a tökéletesen életszerű hangkulisszákért és Alexis Grapsasnak és Lauren Marie Mikusának a remek zenékért is. Bár a film kezdeti idillje Luca Guadagnino Szólíts a nevedenjét és Jim Jarmuch Patersonját is felidézték bennem, Papadimitropoulos jó döntést hozott, amikor – éppen akkor, amikor már meguntam volna a beach hangulatot – egy életérzés film helyett egy komolyabb téttel bíró történetet alkotott. A kapcsolatfüggőség, az érzések elnyomása szexszel, droggal, piával, a felelősség felvállalása saját életünkért csupa olyan téma, amit nemcsak megpiszkál, de komolyan körbe is jár a Monday.
A sokak számára ismerős helyzeteket az író-rendező műfaji kikacsintással fűszerezi: a romkomokból ismert klisék valós kontextusba helyezésével hamar egyértelművé teszi, hogy az élet ritkán olyan, mint amit a filmvásznon látunk
– ez a történet pedig valódi érzésekről és valódi problémákról mesél.
A humort sem nélkülöző Monday egyik legérdekesebb epizódja, amikor Mickey és Chloe bulit tartanak, ahová mindketten meghívják a barátaikat – más filmekben egy ilyen este feltehetően kedélyes csevegéssel telt volna, Papadimitropoulos azonban a különböző hátterű vendégek összeegyeztethetetlensége miatt – a nem lanthimosi értelemben vett – abszurditás határáig viszi a történéseket.
A film főszerepében az eddig inkább tévés produkciókban nagyobb szerepeket kapó Denise Gough és A Sólyom és a Tél Katonájában jelenleg is Bucky Barnest alakító Sebastian Stan látható. A páros tökéletes választásnak bizonyult: remekül működik köztük a kémia és külön-külön is erőset alakítanak – Stant pedig különösen üdítő egy függetlenfilmben látni, ami végre igazi teret tud neki adni a kibontakozáshoz.
A Monday a párral kapcsolatos legfontosabb kérdést nyitva hagyja, ez mégsem kelt hiányérzetet az emberben, mert mire idejutunk, már minden kimondatott. A névtelenségbe burkolózó első éjszaka titokzatossága oda, a romantikus vallomások mögött húzódó valódi érzések napvilágra kerültek – hogy mi lesz a további sorsa a szereplőknek, már talán mindegy is, a lényeg, hogy végre felnőtt módjára, minden információ ismeretében hozhatnak róla döntést.