Fókuszban Kritika

Felhők közé bújt a félelem – Monos

Egy húsbavágóan releváns problémáról, a gyermekkatonaság alkalmazásának kegyetlen gyakorlatáról készítette legújabb filmjét Alejandro Landes. A Monos azonban nem csak emiatt, de a téma egyedi megközelítése miatt is különösen fontos alkotás.

A gyermeki ártatlanság és az azt megmételyező, züllött közeg közti kapcsolat legszebb példáját – egyben a filmtörténet egyik legcsodálatosabb pillanatát – Sergio Leone Volt egyszer egy Amerika című remekművének köszönhetjük. A nevezetes jelenetben az egyik utcagyerek, Patsy egy szelet krémes süteménnyel a kezében kopogtat be egy köztudottan könnyűvérű fruska ajtaján, hogy az édességért cserébe elveszíthesse vele a szüzességét.

Miközben a lépcsőfordulóban várja a lányt, Patsy hosszas belső viaskodás után felfalja a süteményt, így gyermeki énje még utoljára felülkerekedik a „férfiasság és felnőttség kapuját” jelentő első szexuális aktus sürgető igényén.  A jelenet attól válik igazán emlékezetessé, hogy bepillantást nyújt abba a nehezen megragadható, illékony momentumba, amikor a gyermeki ártatlanság még jelen van ugyan, de a felnőtté érés kényszere és az izgalmakkal kecsegtető romlott életmód már megkezdte a szeplőtlenség tolvajlását.

A Volt egyszer egy Amerika a történet egy töredékét szenteli ennek a kérdésnek, a Monos viszont teljes játékidejében ezt a jelenséget, az ártatlanság elvesztésének folyamatát dolgozza fel. Teszi mindezt oly módon, hogy közben egy súlyos modernkori problémára, a gyerekkatonák alkalmazásának kegyetlen gyakorlatára hívja fel a figyelmet.

A Kolumbiában 52 évig pusztító véres polgárháború idején a különböző milíciák és illegális félkatonai csoportok gyakran alkalmaztak gyerekkatonákat. Van, aki az árvaság és nélkülözés miatt csatlakozott egy terrorszervezethez, másokat a gerillák ragadtak el a családjuktól. A jelenség több okra is visszavezethető:

a fiatalok kiképzése és fenntartása olcsóbb, kisebb termetük speciális feladatokra is alkalmassá teszi őket, gondolkozásmódjuk pedig könnyebben formálható, befolyásolhatóbb, mint a felnőtteké.

Noha a kolumbiai kormány és az ország legbefolyásosabb gerilla szervezete, a FARC egy békemegállapodás keretében pontot tett az 1964 óta tartó konfliktus végére, a fiatalokra leselkedő veszély még mindig fennáll, hiszen Kolumbia különböző területein továbbra is működnek kisebb-nagyobb gerilla csoportok. Arról nem is beszélve, hogy a világ számos másik országában sokkal aggasztóbb a helyzet. Kiváltképp az afrikai kontinensen (például Dél-Szudánban és Jemenben), ahol az elmúlt években nemhogy csökkent volna, de tovább növekedett a gyermekkatonák száma.

A politikai gazdaságtant végzett, majd újságíróként dolgozó, végül a rendezésnél kikötő Alejandro Landest mindig is foglalkoztatták a komplex társadalmi problémák és az ambivalens megítélésű figurák, így nem csoda, hogy végül ezt a témát vitte vászonra. Az viszont már meglepőbb, hogy milyen formában tette mindezt. Első filmje, a Cocalero egy dokumentumfilm, az azt követő Porfirio pedig egy igaz történetet feldolgozó, erősen dokumentarista jegyekkel rendelkező alkotás. A Monos a korábbi művekhez hasonlóan valós és releváns problémát vizsgál, stílusában azonban már nem a dokumentarista jegyek, sokkal inkább a fikciós játékfilmre jellemző sajátosságok dominálnak.

Ez persze semmit nem von le a Monos értékéből vagy hitelességéből, épp ellenkezőleg, olybá tűnik, hogy Landes most találta meg csak igazán azt a szerzői hangnemet, amivel előző filmjeiben még csak kísérletezett. A párbeszédek minimalizálása, az atmoszférateremtésre való törekvés, a kontextust megalapozó információk szándékos visszatartása nem igazán korrelál a dokumentumfilmes elbeszélésmóddal. Márpedig Landes már korábban is nagyban támaszkodott ezekre a jegyekre, ami végül nehezen értelmezhető, félkésznek ható alkotásokat eredményezett. Itt azonban már nyoma sincs hasonló visszásságoknak, a Monos egy tökéletesen kiforrott, páratlan műalkotás, ami nem véletlenül szerepel oly sikeresen a nemzetközi filmfesztiválokon.

Jogosan vetődik fel a kérdés: vajon miért most, évekkel a békeszerződést követően készítette el Landes ezt a filmet?

Erre a választ maga a rendező adta meg, aki korábban azt nyilatkozta, hogy a polgárháború papíron ugyan véget ért, a valóságban azonban egy láthatatlan háborúvá alakult át, ami kimondatlan jellege miatt még fenyegetőbbé vált. A kolumbiaiak többsége ráadásul egy népszavazáson a békeszerződés ellen voksolt, mert a kormány és a FARC közötti egyezséget elítélendőnek tartották. Fegyverszünet ide vagy oda, ha a társadalmi egyenlőtlenség (elsősorban a vidéki gazdák és a városban élők között) továbbra is fennáll, a családjuk megélhetéséért küzdő – a hatóságok és gerillacsoportok kereszttüzébe szorult – farmerek jövője pedig csak az illegális kokatermesztés által lesz biztosítva, a törékeny béke hamarosan újabb fegyveres konfliktusokba torkollhat.

Ennek a láthatatlan háborúnak a nyomasztó és nyugtalanító érzése járja át a Monos minden egyes percét. A harcokból, az öldöklésből ugyanis szinte semmit nem látunk. Mindössze annyi információval rendelkezünk, mint főhőseink, egy fiatal fiúkból és lányokból álló fegyveres különítmény, akik azt a parancsot kapták a Szervezet nevű gerillacsoporttól, hogy őrizzék külföldi túszukat és egy kölcsönbe kapott fejős tehenet. A fiatalok múltjáról, a túszul ejtett nőről, Doctoráról (Julianne Nicholson), a Szervezet ténykedéseiről és úgy

általában véve a háború helyzetéről viszont semmit nem árul el a rendező.

A fiatalok teljesen magukra hagyva élik mindennapjaikat egy fennsíkon kialakított, elhagyatott katonai bázison. Az izoláltság érzését nyomatékosítja, hogy a fennsíkról nézve semmit nem látni a lent elterülő tájból, mivel mindent eltakar az állandó és áthatolhatatlan hegyvidéki köd. Főhőseink a szó szoros értelmében és metaforikusan is egy, a való világtól elemelt, izolált közegben, felhők közé száműzve tengetik életüket, miközben az állandó bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzése mardossa őket, hiszen a közelükben meghúzódó, mégis láthatatlan frontvonal bármikor elérheti a lakhelyükként szolgáló fennsíkot.

Egyetlen kapcsolódási pontjuk a külvilággal a kiképzőtisztjük, Mensajero (az őt alakító Wilson Salazar korábban maga is gerillaként harcolt a polgárháborúban), aki időnként felbukkan a színen és újabb utasításokkal látja el őket. Ezt leszámítva mindenről maguk rendelkeznek, egy, A legyek urát idéző parabolisztikus minitársadalmat kialakítva, melyben a demokratikus elvek fokozatosan csődöt mondanak, s helyüket először az erősen hierarchikus és autoriter berendezkedés, majd a szép lassan mindent felemésztő káosz veszi át.

Landest pedig elsősorban ez: az őrület felé vezető út különböző fázisainak és végkimenetelének bemutatása foglalkoztatja. Ezért sem zavaró a meglehetősen elliptikus (alapvető információkat homályban hagyó) elbeszélésmód, mivel a történet szempontjából nem az a fontos, hogy ki honnan jött és miért került ide (ennek a megvizsgálása egy másik alkotóra vár), hanem az, hogy ezekre a gyerekekre és tinédzserekre milyen hatást gyakorol az őket körülölelő, fenyegető és lealjasító élethelyzet.

Ilyen megpróbáltatások után nem megedzett felnőttekké érnek, hanem mentálisan sérült, időzített bombákká,

akik, miután leszereltek és visszatértek a társadalomba, súlyos lelki problémák közepette kell reintegrálódniuk a megváltozott környezetükbe. A normális közösségbe való visszatérésük ráadásul sokkal problémásabb, mint a felnőtt veteránoké. A gyilkos ösztönöket és a hamis eszméket ugyanis nem csupán rájuk erőltették, hanem mélyen beléjük nevelték, éppen abban a különösen érzékeny és fogékony időszakban, amikor a szocializálódáshoz szükséges alapvető normák, értékek és orientációk kialakítása történik.

Az iskolai tananyag és az oktatási intézményeken (de legalábbis a civilizáción) belül történő szocializálódási mintázatok elsajátítása helyett egy súlyosan sérült, deviáns viselkedésformát alakítanak ki, melyben az állatias ösztönök, a vad természethez való adaptálódás és a józan észt felülíró, elvakult parancsteljesítés, a szervilizmus válik személyiséget formáló erővé. Főhőseink idővel kénytelenek akklimatizálódni az elvadult viszonyokhoz, hogy tiszteletet harcoljanak ki maguknak a csoporton belül, de legalábbis elkerüljék a leggyengébb láncszemként való megbélyegzést.

A fenti probléma egy fejlett országban aligha képzelhető el, Kolumbiában viszont máig kézzel fogható konfliktusokat szül. Az ország második legnépesebb városában, Medellínben például egy pszichoszociális és lelkipásztori program is működik, melynek célja az, hogy az egykor gyermekkatonákként harcoló ifjakat segítsék a társadalomba való reintegrálódásukban. A kezdeményezésről 2016-ban még egy dokumentumfilm is készült Alto el fuego (Fegyverszünet) címen.

Landes megközelítése azért figyelemreméltó, mert a fiatalokat érintő traumákat nem külső, dokumentarista szemszögből jeleníti meg, hanem épp fordítva, a bennük forrongó-felgyülemlő félelmek, vágyak alá rendeli a történetet, de még a tájábrázolást is. Sokszor nem is a külső történések jelentik a film motorját, hanem azok a mélyben meghúzódó lelki anomáliák, amiknek hatására főhőseink kialakítják saját szokásaikat, rituáléikat.

Eseménytelen mindennapjaikban, önmagukból kivetkőzve, állatias szertartások és erőszakmámorba fúló orgiák kényszerű újrajátszásával nyomják el magukban a félelem és kiszolgáltatottság érzését.

Lőfegyvereik állandó, cél nélküli puffogtatása is csupán saját riadtságukat hivatott túlharsogni és érzelmeiket is csak azért fedik el, hogy a többiek előtt ne szégyenüljenek meg. Azonban a mélyben néhányukban még ott pislákol a gyermeki tisztaság utolsó, meggyötört darabkája, mely néha felszínre tör, hogy aztán rövidesen ismét elsüllyedjen az őrület egyre mélyebb bugyraiban.

A kiszolgáltatottság és szeretetéhség hisztérikus feltörésének, majd drasztikus eltűnésének lehetünk tanúi abban a jelenetben, melyben az egyik fiatal lány, Sueca a külföldi túszt, Doctorát tartja szemmel. A köztük lévő viszony fagyos és kiszámíthatatlan. Sueca mindvégig bizalmatlanul és érzelemmentesen szegezi fegyverét a fogolyra, mindaddig, míg egy bombatalálat kis híján nem végez mindkettőjükkel. A sokkoló élmény hatására Sueca viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vesz és hirtelen a lima-szindróma tüneteit kezdi el produkálni. Vagyis elkezd szimpátiát, sőt egyenesen vonzalmat érezni a fogvatartott nő felé. Zavart elméjét egyszerre keríti hatalmába az anyai szeretet hiánya és a szexuális feszültség kiélésének vágya.

E torzult és ambivalens tudatállapotot nem a koherens narratív szerkezet, hanem a merész és letaglózó képi világ és az experimentális zenei kíséret teszi igazán emlékezetessé. Előbbiért Jasper Wolf felel, aki olyan markáns látványvilágot hozott létre, amiről már a legelső percben ordít, hogy itt egy hatalmas vizuális orgazmussal lesz dolgunk. Utóbbiért pedig azt a Mica Levit érheti az elismerés, aki A felszín alatt és a Jackie formabontó dalait is komponálta.

Mindezeken túl muszáj szót ejteni a masszív színészi játékról, ami szintén rengeteget dob az összképen.

A fiatalok infantilis kicsapongásai, hisztérikus megnyilvánulásai és félelmektől vezérelt reakciói meglepően őszintének hatnak. Külön kiemelném Moises Arias játékát, akit legtöbben a Disney Channel Hannah Montana című sorozatának Rico-jaként ismerhetnek. Meglepő, de veszettül találó (és a maga módján perverz) döntés volt éppen őt kiválasztani erre a kihívásokkal teli szerepre.

A Monos egy rettentően furcsa és összetett élmény. Szuggesztív, de gyakran nyomasztó látványvilágával a vászonra csalogatja a szemed, miközben a végtelenül kifejező, de felkavaró zenével karöltve egyszerre erőszakolja meg a retinádat és a dobhártyáidat. A legjobb modernista alkotásokat idéző szimbolikus ábrázolásmódja elgondolkodtat, líraisága magával ragad, az Apokalipszis most-hoz mérhető hipnotikus-szürreális atmoszférája pedig hol gyönyörködtet, hol pedig annyira felzaklat, hogy legszívesebben lekaparnád az arcod.

Kétségtelen, hogy nehéz befogadni a Monost, de egy ilyen kemény téma indokolttá teszi azt a fajta audiovizuális terrort, amit a film megnézése előidéz. A rendező megközelítése ráadásul meglehetősen elegáns, mivel nem fizikai brutalitásban tobzódó képekkel igyekszik sokkolni a nézőit, hanem a filmes eszközök olyan kreatív használatával, ami együttesen egy mélységesen nyugtalanító hangulatvilágot eredményeznek. A Monos nem csak Landes munkásságának eddigi legkiforrottabb darabja, de kétség kívül az idei év egyik legjobb filmje is egyben.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..