Kritika

All your error are belong to us – Monster Hunter: Szörnybirodalom

Milla Jovovich és Paul W.S. Anderson filmje, a nyolcvanas-kilencvenes évek fantasy B-mezőnyéből ideszalajtott Monster Hunter: Szörnybirodalom bemutatja a videojáték-adaptációk tipikus hibáit, és néhány sajátot is feltalál.

Rettentő heroikus pózokban feszítő íjász fazon akkora ütést kap, amitől valódi embernek kétfelé kellene szakadnia. Egy napig eszméletlen. Végighúzzák a sivatagon, betemeti egy homokvihar, sós kútba teszik, kerék alá teszik, onnan is kiveszik. Amikor már biztos, hogy halálán van, akkor a fekete kómából hirtelen talpra pattan, ordít egyet, ismét pózba vágja magát és friss léptekkel nekiindul a látóhatárnak.

Ilyen a Monster Hunter: a legújabb fantasy videojáték-adaptáció, amelyik elköveti az összes bénaságot (és még párat!), ami a műfajra jellemző volt szomorú története során.

A szereplők és a kalandok a nyolcvanas évek B-kategóriás fantasy-próbálkozásait idézik, de még a Támadás a Krull bolygó ellen című filmben is képesek voltak legalább megsérülni a szereplők. A sztori egy olyan kilencvenes évekbeli videojátékot idéz meg, ahol a történet az átvezető képekre szorítkozott és rá kellett férnie játékostul egy cédére. All your base are belong to us!

A grafika a legjobb; az már eléri a tíz évvel ezelőtti A titánok harca szintjét, sőt a legjobb pillanataiban felül is múlja pár évvel – amikor a szörnyit meg is világítja a sivatagi napfény, ahelyett, hogy valahogy mindig árnyékban maradjon a kamerával szemben.

Hadd tegyek pár réges-rég közhellyé vált megállapítást.

Egy alapvetően nem a narratíva passzív befogadására épülő videojáték története önmagában elégtelen a mozifilm számára.

Mások az elvárások, nem lehet egy-az-egyben átültetni vászonra úgy, hogy működjön. Se a szereplőket, mert a videojátékban arra vannak, hogy őket is aktívan felfedezd; se a világot, ugyanezért. A szörny, amelyik a játékban jeges verítéket hoz rád, mert meg kell küzdened vele, a vásznon csak pixelbáb, mert tétlenül nézed. A hűséges társ, aki a játékban száz veszélyen keresztül elkísér, a filmben ráncos forgatókönyvírói sablonná aszik össze.

És mégis, a Monster Hunter úgy tesz, mintha nem állna mögötte két évtizednyi, jobbára bukott próbálkozás a videojátékok adaptációjára: újrakezdi ugyanazokat a hibákat az alapoktól.

Paul W.S. Anderson filmje a Capcom nagysikerű fantasy akció-szerepjáték sorozatából készült. A Monster Hunter sorozat egyike a világ nagy játékmárkáinak; 2004 óta fut és számos platformra megjelent, és a 2018-as Monster Hunter: World (amelyre a filmet alapozták) általános elismerést és számos díjat nyert. A film az amerikai Artemis hadnagyot követi, aki egy rejtélyes villámviharban átkerül az Új Világba, amelyet veszélyes monstrumok járnak; a hadnagynak össze kell békítenie a modern katona mentalitását a helyet jobban ismerő, ám kardokkal-íjakkal felszerelt bennszülöttekével ahhoz, hogy esélye legyen visszajutni a mi világunkba, lehetőleg a szörnyek nélkül. Artemis hadnagyot Anderson sztárja és felesége, Milla Jovovich alakítja (ahogy a rendező, a Sony filmstúdió és a játékstúdió korábbi együttműködésében, A kaptár sorozatban is ő volt a főszereplő).

Jovovich jó – tényleg az. Az egyetlen jó dolog a filmben.

Tudja, milyen viselkedés illik az eszköztárához és ki is használja. Azt a hanyagul megírt, még sablonnak is csak jóindulattal nevezhető karaktertorzót, amit letettek elé, megtölti belülről kisugárzó élettel. Ron Perlman is szerepet kapott, egy testhezállóan mogorva kapitányét, ami még vázlatosabb, mint a főhős, cserébe viszont szabad utat enged Perlman karizmájának. Tony Jaa pedig az emlegetett pozőr íjászt alakítja egy minden öniróniát nélkülöző, saját világában játszó gyerek gesztusaival.

Tudom: a játékokban ezeknek a figuráknak hátterük van. Aki ismeri őket, mögéjük láthat. A mozifilmben azonban semmilyen mélységük és előéletük nincs: semmi, zéró, vákuum; és nem ám az űr vákuumja, hanem az elméleti vákuum, a tökéletes. Ezek a karakterek mind akkor születtek, amikor a stúdió logója feltűnt a vásznon, emiatt pedig ki is múlnak, amint feltűnik a végefőcím. Nincs mire emlékezni.

Egyenlőtlen küzdelem: az egyik szereplő Milla Jovovich, a másik csak egy sárkány

Mindezen túl szegény filmnek egyszerű mesterségbeli hibái is akadnak bőven. Az első fele például rémesen vontatott, indokolatlanul, mert az expozíció ismét csak nulla (a film feléig semmi hátteret nem tudunk meg a világról), és ami történik, alig van bármi hatással a „sztori” második felére. Egy fantasy-túlélőhorror vált át a film felénél éles vágással epikus fantasy-ba: az első óra az a fajta fantáziafilm, amelyikben az óriáspókok hálójába ragadt nő vágja ki magát a föld alatti járatokból, társai tetemeivel körülvéve; a második meg az a fajta, amelyikben a hegy tetején emelt varázstornyot állandó villámok cikázzák körbe, és még egy sárkány is védi. Add hozzá a nehezen követhető akciójeleneteket, a sötét beltéri helyszíneket, a játékban bizonyára izgalmas, de általános fantasy-környezetben unalmasnak számító szörnyeket…

És a Monster Hunter még ezzel a felhozatallal sem merészkedik odáig, hogy önálló filmként méresse meg magát. Nincs lezárása, a sztori látványosan csupán a kezdetét jelenti valami nagyobb méretűnek. Ha a filmipari alvilág démonjai eléggé megharagszanak ránk, ebből még trilógia lesz.

A Monster Hunter másodvonalas film abban az életműben, amelyikben a Halálhajó és A kaptár (Resident Evil) sorozat a csúcs. Próbálok nem szarkasztikus lenni, de ez az igazság. Van a jó videojáték-adaptáció, ami igen ritka; van a bűnös gyönyört jelentő rossz videojáték-adaptáció, például az egész élvezhető Resident Evil filmek némelyike; és van a teljesen reménytelen kategória, mint a Monster Hunter: a tanulásra való teljes képtelenség demonstrációja.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés