Fókuszban Kritika

Monumentális művészfilm – Sráckor

Boyhood

Legalább annyira monumentális filmes vállalkozás a maga kategóriájában a Sráckor, mint tizenöt évvel ezelőtt A Gyűrűk Ura volt. Az év eddigi talán legjobb és legfontosabb mozija a különböző műfajok közötti egyensúlyozás mellett olyan sok gondolatot közvetít, hogy azok megemésztésére a 166 perces játékidő többszöröse sem elég. 

Richard Linklater tavalyi filmjéről, Mielőtt éjfélt üt az óráról azt írtam: „idén már augusztusban láttam az év legjobb filmjét…”. Nos, 2014-ben szeptemberig várnom kellett, de itt van, és Sráckor a címe, a rendezője pedig azonos. Történetét szinte tökéletesen leképezi a cím. Masonnal (Ellar Coltrane) hat éves korában találkozunk először, és elkísérjük a fiút egészen a főiskoláig. Közben anyja (Patricia Arquette) többször elválik, apja (Ethan Hawke) lassan megkomolyodik, két évvel idősebb nővéréből (Lorelei Linklater) pedig felnőtt nő lesz.

Tudni kell a Sráckorról, hogy tizenkét éven keresztül, 2002-től forgatták Texas különböző részein. A rendező minden nyáron a szabadságából néhány napot a forgatásra áldozott (összesen 45-öt), minden esztendőben kapott 200 ezer dollárt az IFC Productions stúdiótól, amiből rögzíteni tudtak egy kis részt a filmből. A színészek gyakran improvizálták a szövegeiket, olykor az egész jelenetet az előző esti ötletelésen állították össze. Ethan Hawke-nak és Richard Linklaternek volt rutinja ebben a Mielőtt-trilógia révén, amelyet hasonló módszerrel készítettek el (Julie Delpyvel kiegészülve). Bár számos hasonlóság mutatkozik a 18 évet felölelő sorozat és a legújabb filmjük kapcsán (például a tini Mason és iskolatársa beszélgetése), mindkettő teljesen úttörő és különleges alkotás önálló érdemei miatt.

„Azonnal megismételhetetlen referenciaponttá vált a Sráckor a filmművészetben”

Sráckor akkora szeletet hasít ki egy fiktív ember életéből, amelyre korábban a filmművészet egy egész estét mozi keretében még soha nem vállalkozott. Láttunk vagy olvastunk már ilyet többször prózában, dokumentumfilmen és tévésorozatban, de egyik se volt ilyen mély és ennyire tömény. Masont láttam felnőni. Láttam kisiskolásként és az érettségije után – hány emberről mondhatom ezt el? A főhős és családja olyanná válik, mintha a rokonságunk része lenne.

Sráckor (Boyhood)

Az egész történet és minden karakter annyira életszerű, hogy számomra egy idő után egyre nehezebb volt fikcióként viszonyulni a filmhez. A rendező pedig mintha szándékosan erre játszana rá azzal, hogy sokszor beemel következmények nélküli párbeszédeket a történetbe (pl. a nagymama rászól Masonre, hogy ne egyen több cukorkát). A néző és a történet közötti kapcsolat ezáltal fokozatosan átalakul a néző és az élet közötti kapcsolattá. Meggyőződésem, hogy a Sráckor közönségének döntő része úgy viszonyul majd a filmhez, ahogy az élethez – lesz, akit szomorúvá tesz, mást pedig elégedetté vagy aktívvá. Mindenképpen mellbevágó élmény végigkövetni Mason gyerekkorát, mert az élet determinizmusát olyan erővel mutatja be a film, hogy egy ponton Mason meg is kérdezi apját: „akkor mi értelme?” Nem kap rá választ a szülőtől, talán nem is adhat, bár a rendező ad nekünk kapaszkodót a lezárással.

Mi értelme a rendező szerint? Mivel az életszerűség alaposan megtöri a filmekre jellemző hagyományos dramaturgiát a Sráckornál, ezért a választ a vége főcímmel együtt kapjuk meg. Nincs bonyodalom, nincs csúcspont vagy hagyományos értelemben vett konfliktus, sőt az idő múlásán kívül még irány sincs, amerre a történet haladna. Ettől függetlenül egyáltalán nem unalmas a film, sőt gyakran kifejezetten izgalmas és feszült, aminek ilyen keretek között rendkívüli ereje van. Pont azért, mert ez nem hagyományosan dramatizált feszültséget érezzük, hanem az élet által produkált izgalmat. Az emberi élettel szemben a világnak nincs vége, a Sráckornak azonban, mivel egy művészeti alkotásnak azért van, és így masszív többletjelentéssel telik meg a rendező által választott lezárás pillanata. A film utolsó mondatában ott van Richard Linklater válasza a kérdésre.

Boyhood (Sráckor) Ethan Hawke

Bár így is rengeteg élményt nyújt a Sráckor, mindez még kiegészül egy átfogó társadalomrajzzal, amelyet az elmúlt évtized Texasáról láthatunk. A dokumentumfilmszerű korrajz azáltal valósul meg, hogy a történet többször reflektál az adott politikai és társadalmi légkörre – az amerikai háborúkra, az elnökválasztásokra, illetve azok következményeire, az amerikai politikát mai napig megbénító elvakultságra, az iraki/afganisztáni veteránok kiégettségére és az alkoholizmusra. Erre ráerősítenek a zeneválasztással, mindig az adott év egy-egy ikonikus számát választották ki a Coldplaytől Gotyéig. A (tini)divat változásaival szemben pedig a táj és a különböző művészetek (fotózás, zenélés) képezik az ellenpontot, utóbbi egyértelművé teszi az önéletrajzi ihletést Linklater részéről.

Azonnal megismételhetetlen referenciaponttá vált a Sráckor a filmművészetben, pillanatok alatt elfoglalta helyét a legjobbak között – ezt támasztja alá a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve-díja vagy kiváló helyezése az IMDb Top 250 legjobb filmjének listáján. Számomra mégis az mutatja óriási hatását, hogy napokkal később Masonnel álmodtam, és azóta se tudtam kikerülni a Sráckor hatása alól.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..