Roland Emmerich látványrendezésétől olykor leesik az állad. Máskülönben viszont a Moonfall a rendező egyik leggyengébb filmje.
Roland Emmerich legújabb globális méretű katasztrófafilmjében a Hold letér pályájáról, és hőseinknek (John Bradley, Patrick Wilson, Halle Berry, Michael Peña) egy idegen fenyegetéssel kell felvenni a harcot a világ túléléséért – a Moonfall még annál is nagyobb szabású koncepció, mint amilyen a 2012 volt.
A Moonfall ajánlását két bekezdés összefoglalhatja: egyfelől ott a film gyászos minősége, másfelől a látványos emmerichi őrület.
Egyfelől: ez egy minden szempontból alacsony minőségű film. A sztori primitív; a kifejtés lusta (ha történik valami, hát szóban mindjárt megmagyarázzák és sose tévednek); a karakterek érdektelenek; a film nem ér el érzelmi bevonódást és – nyilván – nincs értelme sem, amibe kapaszkodni lehetne. A Moonfall a katasztrófa-látványfilm zsáner alapjait hajszolja csak.
Másfelől: az egyre közeledő, irdatlan Hold erejétől tomboló viharban, a gravitációs hullámok hátán az ég felé áradó óceáni özönvízből egyszer csak kiemelkedik az emberiség utolsó reménye, a tűzoszlopon szálló Endeavour űrsikló, és ebben a pillanatban az ember ismét megérti, miért néz Emmerichet. Hát még amikor a Hold belép a Föld légkörébe és megkezdődik a lángoló atmoszférával, felbolydult tömegvonzással és széteső városokkal járó kataklizma.
Ha a Moonfall vállalná pőre látványfilm-mivoltát, kiváló darab lehetne.
Minden ötlete képtelenség, gimis természettudományos műveltséggel is fejfájást kapsz tőle; de hej, a látvány akkor is emmerichi, és Emmerich a katasztrófafilm Caravaggiója. Mármint amennyire futotta a költségvetésből: a Moonfall minden idők egyik legdrágább függetlenfilmje (Emmerich nagyrészt Kanadában forgatta kb. 146 millió dollárból), de a lenyűgöző jelenetek leginkább a film utolsó harmadára maradnak így is, és azt se töltik ki teljesen. Ráadásul a vágáson is látszik, hogy kurtítani kellett a legnagyobb effektek idejét.
Sajnos nem vállalja. Emmerich ragaszkodik ahhoz, hogy unalmas, másfél órás felvezetéssel, mesterségesnek ható érzelmi konfliktusokkal ágyazzon meg a történetnek. Ez tönkre is teszi az élvezetet. Egy jellemtelen, börtöntöltelék tizenéves csávó kétdimenziós konfliktusa az apjával (és pár hasonló karaktervázlat) nem elég ahhoz, hogy izguljunk is értük.
Emmerichre mindig is jellemző volt ez a hiba, ez a kényszerű egyrészt-másrészt mérlegelés a kínosan rossz karakter-és sztori-felvezetés és a kreatív látvány- és akciórendezés között. Még legjobb filmjére, az örök klasszikus A függetlenség napjára is rányomták a jelüket az iparági sablonok, no, és nem tud karaktert írni – emlékezetes szereplői mindig is a színészeknek köszönhették a létüket, nem az írásnak. De mivel mindig is képes volt felülemelkedni a józannak tartott megoldásokon, hát neki köszönhetjük a piramisok rámpáit feldúló mamutcsordát, a kontinenseket elöntő árvizeket és a másodpercek alatt jéggé dermesztő klímaváltozást is.
A Moonfall azért másodvonalas az életműben, mert a rendező rossz szokásai most jócskán felülmúlták a jókat. Akad viszont még néhány aspektusa, amit érdemes a 2022-es kontextusban mérlegelni.
Emmerichnél megszokott eszköz, hogy olyan szereplőket használ, akik összeesküvés-elméletek mélységeiből érkeznek. A függetlenség napjában Russell dilis ufóhívőnek számított, míg be nem bizonyosodott, hogy végig igaza volt; a 2012-ben Charlie egy konteós rádióadást vezet és prófétának bizonyul; a Moonfallban pedig K. C. Houseman az üreges és mesterséges Holdról zagyvál csaknem habzó szájjal… és aztán, természetesen, igaza lesz. Az ellentétes oldal is világos vonulat az életműben: a hivatalosságban nem lehet bízni, a NASA hazudik, a kormány titkol és hamisít, a tábornokok megszállottak.
Ez nem a legszerencsésebb hozzáállás 2022-ben, amikor nem csak a világjárvány lelkiismeretlen vámszedői, de a politikai közélet szélsőségei is gyilkos összeesküvés-elméletek mélységeibe vetették magukat, és éppen hogy az intézmények iránti bizalom megingása számít a demokráciák legsúlyosabb korválságának. A ’90-es években elment, mert a nyugati demokrácia akkor élte népszerűségének és diadalának egyik tetőfokát. A 2000-es években már sötétedett az ég, Charlie karaktere már kényelmetlen képzelettársításokat ébresztett (az interneten születőben volt a radikális politikai konteósok hálózata). Mára azonban Emmerich filmje olyan, mintha egyenesen a laposföldesekhez, oltásellenesekhez és gyíkember-hívőkhöz szólna, méghozzá minden irónia nélkül. (Hadd tegyem hozzá, hogy a női reprezentáció sem követi a kort; a három-négy férfi lead mellett az egyetlen női főszereplő aktív szerepe teljesen kimerül a film felére, onnantól csak sodorják a férfiak döntései.)
Mindez aligha lehet a rendező valódi szándéka – már csak magánéletéből kiindulva sem –, egyszerűen csak az a helyzet, hogy
Emmerich magasról tesz az őt körülvevő társadalmi (és ha már itt tartunk, filmnyelvi) környezetre és makacsul gyártja a ’90-es években ragadt alkotásokat.
Ez az időtlenség néha egész jól sül el. A függetlenség napja folytatása, a Feltámadás tökéletesen nézhető lett ódivatú mega sci-fi hozzállása miatt, Az elnök végveszélyben pedig pompásan idézte fel a Die Hard korszakát. Kár, hogy a Moonfall esetében már kínos.
Azzal segítek a legtöbbet, ha ajánlok jobb műveket. Nem túl régi óriás-katasztrófafilm témában a Törésvonal sokkal izgalmasabb és kalandosabb történet (nem is beszélve a földhöz ragadtabb, ezért átélhetőbb nézőpontról). Az Űrvihar pedig – amit Emmerich régi alkotótársa, Dean Devlin rendezett – egy olyan világűrös-bolygókatasztrófás alkotás, ami a maga butuska őszinteségével sokkal szórakoztatóbb a Moonfall unalmas túlkomolyságánál.
És ha érdekel, milyen lenne, ha a Hold komolyan a végítélet felé sodorná a bolygónkat: Neal Stephenson Seveneves – A hét Éva című könyve komolyan vehető apokalipszis-regény, igen erős természet- és társadalomtudományos alapokkal és izgalmas jövőképpel.
