Vidám road movie német öniróniával: a 25 km/h – Féktelen száguldás sokkal jobb élmény, mint amire a műfaj, a plakát vagy az előzetes alapján számítanál.
Ha pontokat pipálunk ki, alap-zsánerfilmnek tűnik a 25 km/h, amolyan egy-pont-nullás utazós filmnek. Testvérkonfliktus, amely megoldódik. Egyéni életutak rendeződnek. Küldetések teljesülnek. Nehézségek és komédia kíséri az utat; utóbbi jóval több. Szép tájak. Izgalmas helyzetek. Érdekes átmeneti útitársak. És az utazásnak, a kalandnak mindent átható szelleme; hogy semmi sem fontos, mert holnap már másik városban leszünk.
Ami a 25 km/h báját adja, az a nagyon is emberi testvérkapcsolat a két főszereplő között – ez a kapcsolat élteti a filmet. Christian és Georg (Lars Eidinger és Bjarne Mädel) réges-régen elsodródtak egymástól; Christian üzletember-rabszolga lett, a hotelek és bizniszek rabja, Georg pedig tán ki se tette a lábát az apró német városkából, ahol asztalos – és most apjuk temetésén esnek egymásnak: ki a felelős? Ki szakította meg a kapcsolatot? Ki hozott több áldozatot az életben? Ki a jobb még mindig a pingpongban? És kellő mennyiségű alkohol után:
ki mer elindulni arra a nagy útra a tengerig, amit tizenöt éves koruk óta tervezgettek?
Mopeden, mégpedig. Két röhejes, harmincéves, már akkor is csak tiniknek való, pöfékelő mopeden. Innen a cím. A 25 km/óra a legtöbb, amivel a film halad – és ennek vannak ám előnyei.
Az egyik a ráérős tempó. A 25 km/h néhány fő találkozás és konfliktushelyzet köré rendeződik; ezeket csöppet sem sietve fedezi fel, köztük pedig jó szívvel mutat érdekes német tájakat és apró, komikus úti helyzeteket. (Egy-két helyszínen érezni is, hogy kissé feszesebbre vághatták volna a jelenetsort.) A másik, hogy van idő érzékeltetni magának az utazásnak a ritmusát is; a megállásokat, a kitérőket, az egyperces találkozásokat, a kis versenyeket az országúton.
És a legfontosabb: hogy
mindvégig a két testvér marad a középpontban.
Sem a kalandok, sem az útitársak nem veszik át a főszerepet.
Márpedig a két testvér dinamikája izgalmasan életszerű. (Egy vagy két, kissé forgatókönyv-szagú jelenetet leszámítva; például mindjárt a nyitó temetési jelenetet.) Christian impulzív és harsány, magabiztos, könnyen haragszik és nevet. Georg melankolikusabb és sértődékeny, de két lábbal áll a földön. Így hát Christian a kalandvágyat ébreszti fel és szítja a testvérében, Georg pedig döntésekkel és következményekkel szembesíti a nehéz helyzetekből ösztönösen menekülő bátyját.
Mindez jó csomó érzelmi dráma közepette.
Christian és Georg pont úgy képes utálni egymást, mint két, kissé a gyerekkorban visszamaradott tesó; ugyanúgy is képesek megbocsátani: még nem nőttek fel, ami az egymással való kapcsolatukat illeti. De nagyon igyekeznek. Öröm látni a kibontakozó, egyre egészségesebb testvériességet közöttük.
A film érdekesen közelíti meg a maga műfaját, azaz a road movie-t. Ahogy írtam, az alapvető tulajdonságok, a műfaj paneljai megvannak – de a hangvétel furcsább, mint amire számítanánk. Mintha a rendező, Markus Goller szőrrel szemben simogatna egy macskát; a macska csak macska marad, de egészen más érzés. Az egyes drámai helyzetek nem úgy zárulnak, ahogy a film ígérné – még a kötelező útiszex sem az igazi, mert amit más filmek izgató egyéjszakás kalandnak ábrázolnának, az itt suta és fura próbálkozás két ismeretlen között. A megoldások a 25 km/h-ban egyre ellentmondanak a filmes elvárásainknak.
Ez a furcsa kettősség – a műfaji sablonok kiszámíthatósága, szemben vele a konkrét megoldások kiszámíthatatlansága – izgalmassá teszi a filmet. A film valóban játszik az elvárásokkal. Nem annyira, hogy elveszítse kellemes, viháncolós, kikapcsolódós, nyárias zsáner-jellegét; épp csak annyira, hogy emlékezetesebbé váljon általa.
Így bár könnyű és vidám érzés nézni, mégis hatékonyan ábrázol nagyon mély élethelyzeteket.
És az önironikus humor is működik. Ellentétben a sztereotípiával. A német kisvárost, a rendőrséget, a polgári kultúra részeit és az abból kiszakadókat egyforma, megértő szeretettel figurázza ki a film, remek arányérzékkel – egyenesen ugyan nem gúnyol ki senkit, de a humorában van valami visszafelé ható kíméletlenség, ami nagyon kedves a nézőtér számára.
A 25 km/h – Féktelen száguldás a hazájában több mint egymillió nézőt ért el, és nevezték a német filmes sajtó 2019-es legjobb film díjára is. Itthon pedig a nyár egyik legkellemesebb élménye.
