Kritika

Álmodnak-e az androidok közhelyekkel? – Morgan

Luke Scott első rendezésével megpróbált legendás apja, Ridley Scott örökébe lépni, ám a Morgan a következő Szárnyas fejvadász helyett inkább egy másodkategóriás és egészen érdektelen Ex Machina utánérzés lett.

Ridley Scott (aki jelen filmünket produceri minőségében jegyzi) talán a legeklektikusabb életművel rendelkező „nagy rendező”. Minden kultikus, univerzálisan elismert filmjére jut egy kevésbé sikeres, a közönséget élesen megosztó, vagy éppen csak érdektelen alkotás. Ám bármit is csinál az öreg, egy valami elvitathatatlan: fiatalon a science-fiction két klasszikusát sikerült megalkotnia. A kozmikus horror csúcsának minősülő Alient és a jóval filozofikusabb Szárnyas fejvadászt. Noha a Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényéből építkező film már a bemutatója idején is kapott olyan kritikát, miszerint túl lassú (urambocsá unalmas), ám tartalomban gazdag gondolatiságának és lenyűgöző atmoszférájának köszönhetően méltán vált a Cyberpunk egyik legfontosabb (élőszereplős) filmjévé. (Pedig igazából ez még csak egy előfutára a műfajnak, aminek az aranykora a kilencvenes években jött el.)

Ilyen előzmények után az ember talán jogosan várná, ha Scott egyik fia (Luke) apja nyomdokaiba lépve filmrendezésre adja a fejét, ráadásul első egészestés filmje pont egy, az ember és gép kapcsolatáról szóló sci-fi, akkor azt valamivel nagyobb érdeklődés övezi majd. A Morgan fogadtatását viszont gyakorlatilag teljes érdektelenség jellemezte. Hozzánk eleve csak DVD/BR forgalmazásban jutott el, az amerikai mozikban pedig még a nem túl magas, 8 millió dolláros készítési költségét sem tudta visszatermelni. Sajnos azonban a hype nem azért maradt el, mert egy nehezen érthető, kevésbé közönségbarát, de egyedi filmről van szó, hanem mert a Morgan pont ezek ellenkezője. Egy semmitmondó és végletekig kiszámítható alkotás. Ékes bizonyítéka annak, hogy sokszor nem azért hányódik egy-egy forgatókönyv Hollywood híres feketelistáján, mert olyan formabontó lenne, hogy senki nem meri megcsinálni, hanem épp azért, mert egyszerűen nincs értelme leforgatni.

Az Ex Machinát idéző felütésben a SynSectcég kockázati elemzője (Lee Weathers – Kate Mara) egy a civilizációtól távol eső kísérleti telepre érkezik. A tábori faházból és egy földalatti bunkerből álló létesítményben egy válogatott tudós csapat éppen azon dolgozik, hogy kifejlessze az emberi evolúció következő állomását: egy mesterségesen létrehozott, nanorobotokkal felturbózott ember-gép hibridet. Ám a kísérlet hirtelen sötét fordulatot vesz, amikor az L-9-es alany (azaz Morgan – Anya Taylor-Joy) súlyosan megsebesíti az egyik nevelőjét. Lee feladata, hogy felmérje, biztonságos-e (vagyis a cég számára kifizetődő-e) a projekt folytatása.

Embernek tekinthető-e valaki, akit előre meghatározott célokkal hoztak létre? Mikortól válhat egy gép emberré? Elveszítjük-e az emberségünket, ha technológiai beültetésekkel javítunk magunkon? Luke Scott rendezőt, illetve a forgatókönyvet író Seth W. Owent nem érdekelték sem ezek, sem pedig más, a témához kapcsolódó társadalmi és filozófiai problémák. Sajnos még a pályakezdés és a nagy múltú apai hagyaték tekintetében legígéretesebbnek tűnő, önreflexív kérdéseket sem tárgyalják ki érdemben: képesek vagyunk-e önálló személyiség kialakítására, vagy valójában minden döntésünk előre kódolt? Azaz mennyire befolyásolja a nevelés a személyiségünket?

Persze nem is feltétlenül kell minden androidos sci-finek komoly filozófiai témákat feszegetnie. Az azonban minden filmtől elvárható, hogy szóljon valamiről. Owen szkriptje azonban nem csupán gondolati síkon, de a karakterek terén is meglehetősen unalmas. Pedig a színészeken tényleg semmi nem múlott. Míg Paul Giamatti, Jennifer Jason Leigh, Toby Jones pusztán igyekeznek gyatrán megírt tudós szerepeikben, addig Kate Mara remek az érzelemmentes, hidegvérű (kissé férfias) profi bőrében, Anya Taylor-Joy pedig egész egyszerűen fantasztikus. Morgant a film során a legkülönbözőbb érzelmi szituációkban látjuk a világra rácsodálkozó vagy éppen riadt gyermektől kezdve, az ösztöneit elnyomó, az emberek közé beilleszkedni vágyó hibriden át a kíméletlen gyilkológépig.  Taylor-Joy pedig a lehető legnagyobb természetességgel és könnyedséggel vált egyik szerepből a másikba úgy, hogy mindegyikben képes abszolút hiteles lenni. (Ha a Boszorkány és a Széttörve nem lett volna elég bizonyíték, a Morgan után már tényleg nyugodtan állíthatom, hogy az egyik legtehetségesebb feltörekvő színésznő, aki előtt még nagyon komoly karrier állhat.)

Csakhogy a címszereplő az egyedüli karakter, akinek a személyiségére hatnak a film eseményei, és bár Taylor-Joy valóban fantasztikus, a karakter fejlődése meglehetősen elnagyolt, üzenetét tekintve pedig eléggé problémás is.  Hiszen Morgan pálfordulásával Scott és Owens gyakorlatilag a nature fontosságát hangsúlyozza a neveltetéssel szemben. Ez pedig egy számomra meglehetősen avíttas, idejétmúlt gondolkodásról tesz tanúbizonyságot. Hisz eltelt már közel száz év Cesare Lombroso óta, aki szerint a bűnözésre való hajlam egy örökletes tulajdonság, amelynek megléte fizikai jegyekből kimutatható. (Azaz a született bűnöző biológiai felépítésében is különbözik a nem bűnözőktől.)

Owen forgatókönyve szerint a génjeink határoznak meg minket, és bármennyire is ellenszenves számomra ez az állítás, még az is lehet, hogy igaza van, hiszen Luke Scottnak sem sikerült meghazudtolnia a származását. A probléma csupán az, hogy nem az Alien és a Szárnyas fejvadász című mesterműveivel legendássá vált, fiatal Ridley Scotthoz, hanem az érdektelen, kiszámítható végső csavarra kihegyezett Alien Covenantot jegyző, idős Ridley Scotthoz sikerült felnőnie. Tulajdonképpen nem is esett olyan messze az alma a fájától, hiszen belegondolva apja is akkor tudott igazán maradandót alkotni, ha kapott a keze közé egy jó forgatókönyvet. Reméljük, fia körültekintőbben választja majd meg a következő filmje alapanyagát, és képes lesz bizonyítani, hogy méltó örököse a harminc évvel ezelőtti (vagy legalább a Mentőexpedíciót rendező) Ridley Scottnak.

Addig is: ha érdekelne egy hangulatos, filozofikus sci-fi az ember és gép viszonyáról? Nézd meg az eredeti Páncélba zárt szellemet. Androidos thrillerre vágysz látványos akciókkal? A Terminátor a te filmed. Esetleg mind a kettőből szeretnél egy kicsit? Akkor inkább az Ex Machinát kérd a kölcsönzőből. De semmiképpen se válaszd a Morgant!

Avatar

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya