Kritika

Offroad – Motorosok

Jeff Nichols filmje nem egy outsider bűnbanda felemelkedését és bukását meséli el, hanem egy közösség értékeinek természetes erodálódását. A Motorosok által közvetített változás oly hétköznapi, hogy történéseit bármely vágyálomból született és hosszú távon életben maradt civil szervezet átélheti: a bélyeggyűjtők klubjától egy filmes magazinig.

Jeff Nichols filmje egy valóban létező, jelentőségében a Hells Angelsszel vetekedő motoros bandának állít emléket olyan formában, hogy rögtön kérdőjeleket is állít a bőrdzsekis szervezet romantikája köré. A mítoszromboláshoz – bár talán érdemesebb árnyalásnak nevezni a rendezői attitűdöt – pedig meg is találta a legmegfelelőbb alapot Danny Lyon szimbolikus évben (1968) megjelent, The Bikeriders című könyvében. A fotóriporter 1963-ban csatlakozott a Chicago Outlaws Motorcycle Club nevezetű csoporthoz és négy éven át motorozott velük, miközben fényképeket és hangfelvételeket készített a magát törvényenkívülinek tartó csapat tagjairól. Fotói pedig egyszerre vagányak és leleplező erejűek. Hol a motorozás szabadságát tükröző életképeknek, hol a hétköznapok unalmát naplopással élénkítő munkásosztály 60-as évekbeli kordokumentumainak tűnnek.

Az ihletforrás miatt tehát a Motorosok egy atipikus mozi egy különleges szubkultúráról, amihez a bűnözés bélyegét és a szabadság szimbolikáját előszeretettel társítjuk. Jeff Nichols alkotása nem gengszterdrámaként működik, mint mondjuk a Kemény motorosok című sorozat – antihőseinek többsége nem jut tovább egy-egy kósza kocsmai csetepaténál. De a Szelíd motorosokhoz hasonló kultfilmmé sem fog válni a szabadságkeresés tükreként – ahhoz túlságosan nevetségessé teszi kisember szereplőit. A Motorosok sikerét egyszerűen az fogja eldönteni, miképpen viszonyulunk ahhoz, hogy

a Chicagói Vandálok eredeti tagjai csak többre vágyó kamionosok, heccből lealjasodó vagy otthonukból menekülő férfiak, a felsőoktatáshoz túl buta senkik voltak,

akik ha egy társuk balesetben elhunyt, lojalitásból jelesre, a gyászoló szülők tiszteletéből elégtelenre vizsgázva álltak sorfalat a templom előtt. Akiknek ez a meglepetés bejön, talán még a Motorosok széttartó cselekményvezetését és túlírt motívumkészletét is meg fogják bocsátani, ami miatt Jeff Nichols mozija éppúgy nem tud kiteljesedni, mint a címadó banda. De jómagam két másik összetevő miatt is a bocsánatos bűnök ítélete felé hajlok. Egyrészt, mert a film tűpontosan tükrözi vissza, hogy egy hétköznapi közösség milyen banálisnak tűnő hibákon és törvényszerűségeken tud elcsúszni, megváltozni. Másrészt, mert a Motorosok Jeff Nichols életművében is atipikus, józannak nevezhető mozi.

Jeff Nicholst azért szeretem, mert a meggyőződés, a megingathatatlan igazságtudat erejének filmese: előszeretettel állítja szereplőit hitpróbák elé, hogy közben az emberi kapcsolatok szakítószilárdságát is tesztelje. A Take Shelter esetében egy világvégét vizionáló családapa válik látomásainak rabjává, a film legfőbb tétje mégsem az apokalipszis-jövendölés tisztázatlansága, hanem a családi egység fennmaradása. Szintúgy kérdéses, hogy a Mud arkansasi folyami közössége képes-e életben tartani egy szülei válásától szenvedő kisfiú igaz szerelembe vetett hitét. Az Éjféli látomás egy csillaggyerek megszöktetéséről szól, és nem számít, hogy megváltóként vagy nemzetbiztonsági kockázatként is gondolhatunk rá, ha a földi apa meggyőződése kikezdhetetlen a fiú biztonságos helyre juttatásának tekintetében. A Loving tiltott vegyesházassága pedig a hűség és a társunk feltétlen elfogadásának erejével rázza le magáról az amerikai igazságszolgáltatás rasszista béklyóit.

Jeff Nichols hősei tehát rendre sikerrel teljesítik a hitpróbákat, a kisközösségeket összetartó kötelékek pedig elég stabilnak mutatkoznak.

A Motorosok viszont más tészta az életműben. Mintha egy gyermeklelkű, leleményes művész sutba dobta volna fantáziáját, és egy kiábrándult, józan felnőttként rendezett volna filmet. A Chicagói Vandálokat nem fűti megingathatatlan vagy megkérdőjelezhetetlen igazságtudat, a tagok nem a szabadság bajnokai, nem a férfiasság ikonjai, igazából csak szeretnek motorozni és zülleni a fizikai meló után.

Egyetlen kivétel van, az Austin Butler játszotta Benny, aki valóban hitelesen képviseli a függetlenséget, a szabadakaratot és a szabálykerülést:

onnan tudja meg, hogy hány piros lámpán hajtott át egy üldözés során, hogy megírják az újságok. Amikor pedig utolérik a rendőrök, mert kifogy a benzinje, komótosan az országút közepére sétál, és megvárja őket. Minden mindegy neki. Ikonszerű alakként, értékőrző példaképként a banda vezérévé válhatna, de nem vállalja a felelősséget. Nem is vállalhatja, hisz az szabad személyét gúzsba kötné. Áldozatának elmaradásával viszont a közösség eredendő értékeinek is annyi.

E mulasztás az egyik lépés a Chicagói Vandálok közösségi értékeinek természetes erodálódásához. Ugyancsak elősegíti a hanyatlást, hogy a Tom Hardy által szétmorgott Johnny egy olyan alapító atya, aki mer nagyot álmodni, de a klub vezetéséhez egyáltalán nem ért. A karakter drámája egy hitelességi deficitből fakad: eredendően szerepet játszik – Marlon Brandót utánozza A vad című motoros moziból –, de képtelen felnőni az idolhoz, ezért nem is vívhatja ki a több vidéki sejtből álló szervezet minden tagjának tiszteletét.

A közösség nívóját rombolják még a generációváltás kihívásai, a kontroll nélküli, meggondolatlan tagfelvétel és a széttartó, életkorral együtt változó egyéni ambíciók is.

Jeff Nichols kissé mereven, jelenléti ívszerű névsorolvasás mentén vázolja fel, ki miért is csatlakozik a Chicagói Vandálokhoz. A rendező fétisszínésze, Michael Shannon például egy lett gyökerekkel rendelkező, mélyen sértett férfit játszik, aki se egy gagyi egyetemnek, se a hadseregnek nem kell. Mások a vietnámi frontról hazatérve folytatnák a kábítószerfüggő léhűtést. Csótány (Emory Cohen) meg tényleg csak motorozni szeretne, ezért a terebélyesedve hanyatló közösség láttán már inkább arról kezd álmodozni, hogy motoros rendőrnek áll.

A hanyatlás legfőbb kiváltó okát viszont egy ellentmondás jelenti: amint elkezdesz szabályokat felállítani az általad épített, gyönyörű dolog köré, el is kezded lerombolni azt. Szabályok, hierarchia és pénz nélkül nem létezik közösség és nem létezik társadalom, de élhet-e szabadon és törvényen kívül egy motoros, ha közben követnie kell a Chicagói Vandálok kódexét? Megőrizhető-e a függetlenfilmezés játékossága és szabadsága, ha idővel stábtagok százaival kell már együtt dolgozni?

A Motorosok állítása szerint Johnny és társainak legfőbb hibája a fék nélküli nagyra növekedés, mert a tagok a megélt álom örömét felelősséggel és kötelezettségekkel teli, terhes valósággá alakítják.

Ez a veszély pedig minden vágyálomból született és hosszú távon életben maradt civil szervezetet fenyeget: a bélyeggyűjtők klubjától egy filmes magazinig. Sőt áttételesen Jeff Nichols egy olyan ország nemzeti identitása mentén is gondolkodhat, amely 13 lázadó gyarmat kiszakadásából született, hogy aztán 50, különböző gazdasági és politikai mentalitású tagállam motorbőgésétől hangosan a világ meghatározó nagyhatalmává nője ki magát.

A terebélyesedés és a változás okozta értékvesztést izgalmasan tükrözi a Chicagói Vandálok nevét és jelképeit hordozó bőrdzseki jelentésváltozása. A ruhadarabé, amit egy igazi klubtag mindig minden körülmények között hord. A valóban független Benny kis híján a lábát elveszti egy bunyóban, mikor két kocsmatöltelék kijelenti, hogy az adott bárban nem viselheti ezt a dzsekit. Ám minél többen rendelkeznek ezzel a státuszszimbólummal, annál inkább beszennyeződik: gondoljunk csak a nemi erőszakig süllyedő vietnámi veteránokra. A bemocskolt ruhadarab pedig már Benny hátán sem tükrözheti vissza az eredendő értékeket.

Sőt az alapító tagok sem képesek következetesen bánni a bőrdzsekivel és a hozzá társuló motorral.

A fináléban Johnny, a szervezet megfáradt alfája kocsival megy el egy párbajra, mert tél van és fázik. Funny Sonny (Norman Reedus) pedig azzal keresi a kenyerét, hogy – magát és a közösségét eladva – egy mozi előtt teljes szettben reklámozza a Szelíd motorosokat némi aprópénzért.

A Motorosok más aspektusai viszont koránt sem zakatolnak olyan gördülékenyen, mint a közösségi léttel kapcsolatos gondolatok. Jeff Nichols például egy kifordított szerelmi háromszöget is felrajzol a filmben, aminek csúcsa a karizmatikus és megfoghatatlannak tűnő szépfiú, Benny. Őt Kathy, a konformista életre vágyó, munkásosztálybeli feleség (Jodie Comer), illetve Johnny próbálja megnyerni, egyúttal birtokba venni. A nő egyszerűen csak megszelídítené a csavargásban kiteljesedő férjét, a bandavezér pedig azért tartaná magához közel az önazonos magatartású motorost, mert tudja, hogy a függetlenséget – vele ellentétben – nemcsak mímeli. A bizarr kapcsolatrendszer azonban elnagyoltsága miatt nem működik igazán.

Hiába gondolkozik azon a rendező Benny figuráján keresztül, hogy a valahova tartozás vágya a szabadság elvesztét, egy sajátos csapdahelyzetet is előidézhet,

a karakter drámája Austin Butler bőrdzsekit ledobó, kényszeredetten mosolygó alakjában nem tud kiteljesedni. A szerzői jegynek bizonyuló hitpróbán ezúttal elbukik a főhős, de a motorral való szakítás és a normális családi élet melletti elköteleződés önfeladó gesztusai idő hiányában nem lesznek átütőek.

Problematikus a Motorosok keretezése is. A Chicagói Vandálok történetét tulajdonképpen egy kívülálló, Kathy szemszögéből ismerjük meg több interjúhelyzet alkalmával, a nő a motorosbandához szegődött riporter kérdéseit válaszolja meg. A szubjektív nézőpont alapvetően segít a motorosok deheroizálásában, sőt Jodie Comer erős akcentussal előadott sztorijai a maszkulinitást is nevetségessé teszik. Például két banda összeverekedése egy piknik alkalmával inkább tűnik játéknak, mint valódi téttel bíró rivalizálásnak.

Ugyanakkor az interjúkészítés gesztusa és a fényképezőgép jelenléte által beígért realizmus nem forrja ki magát.

Vannak olyan helyzetek a filmben, amikor sem Kathy, sem a riporter nincs jelen az adott eseménynél, ezért a sztori hitelessége is szubjektivizálódik. A fénykép mint motívum vizuális értelemben semmilyen hatással sincs a filmnyelvre. És a film időkezelése vitatható: a Motorosok bő 10 év történetét meséli el 2 órában, de mind a közösség, mind a bandatagok történetének íve lényegkiemelő. Holott sokkal érdekesebb lenne, ha a Vandálokat otthonaikban és a megélhetést biztosító munkahelyükön is láthatnánk. Az a nyúlfarknyi jelenet például, amikor Johnny kedve szeggetten leakasztja bőrdzsekijét a fogasról, és elbúcsúzik a tévébe belefeledkező, fáradt feleségétől, többet elárul egy alfahím valódi életéről, mint egy bár bajtársiasságból történő felgyújtása.

Jeff Nichols ellentmondásos képet fest a 60-as évek motoros bandáiról. Egyik oldalról csodálja ezeket a vagány, nagybetűs férfiakat, akik bőrdzsekiben feszítve képesek uralni a Harley Davidsonokat, és falkába verődve róják az utakat. Másik oldalról rombolja mítoszukat azzal, hogy felerősíti kisemberségüket, hétköznapiságukat és megkérdőjelezi férfiasságukat. Johnny és Benny tragikus sorsa épp ezt a kettősséget hívatott megtestesíteni. De a Motorosokból elsődlegesen mégis csak azt a figyelmeztetést érdemes magunkkal vinni, hogy egy vágyálomból született közösséget nem szabadna megfojtani szabályokkal, hierarchiával vagy pénzzel. Egyszerűen csak örömmel és figyelemmel gondozni kell, mint egy életadó növényt.

A Motorosok június 20-tól látható a mozikban.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com