Kritika

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – Moxie

A Moxie ékes példája annak, hogy ne döntögessünk tabutémákat kiüresedett közhelyekkel, és hogyan tegyünk komolytalanná súlyos problémákat, pusztán a tálalás sablonosan kínos hozzá nem értésével. Erre a határtalanul üres coming-of-age filmre sem lesz büszke a Netflix.

Egy félénk kamaszlány, Vivian (Hadley Robinson) harcát láthatjuk a férfiak szexista elnyomása ellen, amely megmérgezi az egész iskola légkörét. Elege lesz a suli alfahímjének (Patrick Schwarzenegger) uralkodásából, miután úgy érzi, hogy senki nem torolja meg egy új lány (Alycia Pascual-Pena) nyilvános megaláztatását. Vivian rábukkan az édesanyja lázadó korszakából származó zenékre és feminista kiáltványokra. Majd leküzdve félénk természetét úgy dönt, hogy inkognitóban forradalmat szít a gimnazista lányok között, hogy végre felszólaljanak az igazságtalanságokkal szemben.

Megalkotja Moxie karakterét, aki mögé be is áll pár kellően dühös bakfis, így útjára indít egy egész mozgalmat.

Megjegyzem, ha a lázadásod ott kezdődik, hogy felveszed anyád régi kabátját, akkor valami nem stimmel, de nem ezen bukott el az amúgy teljesen jó szándékú alkotás. (Még akkor sem, ha olyan menő anyakaraktert találnak ki hozzá, akit – ne adj isten –, a rendezőnő, Amy Poehler pont magára osztott, néhány jó beszólással együtt.)

Ez a film merész akart lenni és vagány, fontos témákra akarta felhívni a figyelmet, és közben szórakoztatni akart. A végeredmény pedig olyan lett, ami egyik kitűzött célt sem nagyon érte el.

Vitathatatlanul több üzenet van benne, mint a legtöbb tinivígjátékban, de valahogy olyan rossz arányérzékkel rakták össze az elemeit, hogy teljesen kioltották egymást.

Nevetni nem lehet rajta, mert kínosak a viccek. Elsőre azt hinnénk, hogy kigúnyolja a húsz évvel ezelőtti, egy kaptafára készült amerikai gimis filmeket, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a létező összes ilyen klisét beleszuszakolták. Nincs egyetlen mozzanata, amelyet nem láthattunk volna már ezerszer. Amikor pedig merészen rá akar cáfolni valamelyik kiszámítható elemre, az is kellemetlenül nyögvenyelős.

Évek óta sikerült elkerülnöm az ilyen filmeket. Ha az volt a cél, hogy ivós játékot találjunk ki a Moxie-ra, akkor már az első 20 perc után hullarészegen fog mindenki fetrengeni, ha felhörpint egyet minden egyes „high school” elemnél. Első napos stressz, kőkemény hierarchia és egymás kategorizálása, sablonszereplők bemutatása a folyosón végighaladva, ahol természetesen a szürke egeret valaki véletlenül fel fogja lökni a vállánál.

A sulihíradó kínos, az irodalomtanár jópofáskodik, az igazgató szemét, a csapatkapitány egy tenyérbe mászó görény, a csöcsös csajnak is lehetnek érzései, a gyerekkori barát szexi lesz egy nyár alatt, az új lány intelligenciája lenyűgözi a félénket.

És még alig telt el valamennyi a játékidőből! A kevésbé merészeknek az „elcsépelt, feminista frázisok puffogtatása” verziót ajánlom ivós játéknak, azzal csak a 40. perc tájékán kerülnek detoxba.

Fellelkesülni a lázadástól sem egyszerű, mert az alaptézisekkel hiába könnyű egyetérteni, hiába vad a 90-es évek punkzenéje a montázsok alatt, a film nem kínál valódi megoldásokat a problémákra. Arra fókuszál, hogy lázadni menő, de hogy a módszerek a valóságban mennyire hatékonyak, arról már nem esik szó. Bár ugyan elítéli, amikor Vivian túlzásba esik a jó ügy érdekében, morálisan helyes utat nem kínál helyette. Tagadhatatlan, hogy az az első lépés, hogy beszélni kell a problémákról és felhívni rájuk a figyelmet, de itt mintha pusztán ettől a ténytől megoldódna a helyzet. Ráadásul ebben ellent is mond a film saját magának.

Az elején az új lány, aki a csapatból egyedüliként érti, hogy mi fán terem a valódi feminizmus, jelzi az igazgatónőnek, hogy zaklatják. A Promising Young Womanhez hasonló, de sokkal gyengébb jelenetben hessegeti el a lány panaszát az igazgatónő, arra hivatkozva, hogy mennyi papírmunka lenne, és biztosan nem olyan rossz a helyzet. Míg a film végén varázsütés-szerűen egyből hisz mindenki a megerőszakolt lánynak. Rögtön igazságot is szolgáltatva neki, hogy teljes legyen a happy end. (Arról már ne is essen szó, hogy milyen ízléstelenül a semmiből rántják elő és használják feszültségfokozásnak ezt a borzalmas esetet.)

Mintha a 13 Reasons Why egy sziruppal leöntött alternatív valósága lenne a Moxie. Egy ízléstelen lista generálja a feszültséget a diákok között, ugyanúgy a népszerű csapatkapitány a pomponlányok vezetőjét (Josephine Langford) erőszakolja meg, aki szégyenében sokáig nem mer segítséget kérni.

De bezzeg ebben az univerzumban felbukkan Moxie, a titokzatos idegen, akitől segítséget lehet kérni, hogy felszólaljon az elnyomottak helyett.

Itt mintha elmúlna a trauma okozta teher pusztán attól, hogy ő ki meri mondani. Pedig ez csak az első lépés a gyógyulás felé, nem az utolsó. Sokkal keményebb út vezetne odáig, de hát egy gyenge humorú tini-romkomba az már nem fér bele. Óriási kontrasztok vannak a hangulat és a téma között, elkomolytalanítva az egész üzenetet.

Mert persze, beszéljünk a fiataloknak a fontos dolgokról egyszerűbb köntösbe csomagolva, de akkor azt tegyük okosan! Ne papírmasé-karakterektől várjuk, hogy mélységeiben mutassák be a nők iskolai elnyomásának témáját, az egyenlőtlenségeket. Ezek a problémák nem érdemlik meg, hogy ennyire gázul dolgozzák fel őket, ennyire semmitmondóan és unalmasan. A jellegtelen fehér lány szemszögéből látjuk a történetet, akit alig ér bármilyen sérelem. Mennyivel izgalmasabb lett volna a frissen beilleszkedő, társainál sokkal értelmesebb és érettebb fekete lány oldaláról látni! Akiről ráadásul mindenki azt hiszi, hogy valójában ő Moxie. Erre a kérdésre talán választ adna a film alapjául szolgáló könyv Jennifer Mathieu-től. Ilyen feldolgozás után azonban nem sok kedvem támadt utánajárni.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés