Kritika

Mr. Bean lezúzza a netet – Johnny English újra lecsap

A brit kémparódia-sorozat harmadik felvonása, a Johnny English újra lecsap nem kíván rálicitálni az elvárásainkra, nem fogja megváltani a zsánert, mégis néha pont elég, ha azt kapjuk, amit várunk.


Hirdetés

A szuperhősfilmek az elmúlt tíz évben kétségkívül uralták az akciófilmes szcénát, de a kémfilmek ettől még köszönik, jól vannak. A Bond-franchise a rendezőváltás ellenére továbbra is igyekszik megülni a Skyfall sikerét, a Bourne-széria ugyan döcög, ám a Mission: Impossible filmfolyam a reneszánszát éli. Kijelenthető, hogy Vasemberék zúzásai mellett a legkedveltebb stúdiófilmes akció szubzsáner a 2010-es években a kémfilm. Legyen szó animációs filmről (Verdák 2), szerzői alkotásról (Suszter, szabó, baka, kém, Kódjátszma), hajmeresztő, de igaz történelmi eseményről (Az Argo-akció, Kémek hídja, A világ összes pénze), túlstilizált kordokumentumról (Atomszőke, Az U.N.C.L.E. embere), a titkosügynök sztorik szerves részei a mainstream mozinak. Ennélfogva paródiák is készülnek szép számmal.

A posztmodern térnyerésével a paródiának szánt tér kezd kiürülni.

Nem véletlen, hogy nincsenek szuperhősfilm paródiák, ugyanis nincs mit kigúnyolni. A Marvel posztmodern történeteket gyárt, ahol állandóan jelen van egy cinikus játékosság. Végig komolyan veszi magát a cselekmény, de folyamatos az önreflexió, ezért kvázi egy jegy áráért kínálja a paródiát és annak tárgyát. A kémfilm viszont alapvetően egy öregmotoros műfaj, még úgy is, hogy a Kingsman-féle vonal inkább passzol a Marvel által diktált narratívába. Ám A kém, a Red és egy tucatnyi gagyi, mint A kém, aki dobott engem, a Mortdecai vagy a Kéjjel-nappal azért rendre emlékeztetnek minket, hogy van mit kifigurázni azon, ahogy Bond, Bourne vagy Ethan Hunt olyan véresen komolyan veszi magát, miközben egy helikopter oldalán lógva golyóstollal hatástalanít egy hidrogénbombát. Most épp Rowan Atkinson mulat rajtuk.

A tetőtől-talpig angol paródiasorozat harmadik etapjában valaki a brit MI-7 ügynökök adatait hozza nyilvánosságra, így a nyugalmazott munkatársak közül kell valakinek újból színre lépni, hogy leleplezze, ki áll a hekkertámadás mögött. Őfelsége szerencséjére Johnny English továbbra is bevethető és továbbra sem áll készen a feladatra.

A történet és a homályban settenkedő főgonosz kiléte ismét éppolyan elnagyolt és kiszámítható, mint az előző részekben. De ez továbbra sem zavar senkit, mert a helyzetkomikumra épülő, fárasztó, abszurd poénkodáson nem fogott az idő, Rowan Atkinson tizenöt évvel az első rész és héttel a folytatás után újból magas fokon űzi az angol humort.

Ezúttal a humor forrása a technológiai fejlettség és az őfelsége titkosügynöke között tátongó szakadék.

A végletekig kinyújtott, félreértésre épülő kínos szituációk a szokásos slapstick végkifejlettel ugyanolyan szórakoztatóak tudnak lenni, amikor a VR, az okostelefon vagy épp a közösségi média a poén tárgya.

A film lelke persze Atkinson, akit a beilleszkedni képtelen figurái az angol komikusközösség legzseniálisabb alakjai közé emeltek. A csodabogár titkosügynök, Johnny English így éppolyan szerethetően dilettáns, ahogy emlékeztünk rá. A filmszéria harmadik részének legfőbb dilemmája, hogy az előző két részben jól bejáratott panelek ugyanolyan jól muzsikálnak-e. Johnny English ugyanis úgy válik megint valószerűtlen hőssé, hogy előtte kétszer mentette meg a világot, de ami még ennél is fontosabb, az Egyesült Királyságot. Ami még akkor is kezd kicsit kellemetlenül következetlennek hatni, ha nem az intelligens sztori miatt váltunk jegyet a filmre. Karakterének íve, ahogy az előző részékben megszokhattuk, az, hogy úgy képes véletlenül kihúzni a glóbuszt a csávából, hogy közben megjelenít (és kifiguráz) bizonyos jellegzetes brit értékeket. Ami itt is működik, de nem kínál eleget ahhoz, hogy a mozi helyett ne az otthon kellemes magányában nézzem újra valamelyik előző részt.

Tehát röviden minden maradt a régiben, csak a körítés változott meg. A Johnny English pofátlanul nem kínál semmi újat a nézőknek, de emiatt aligha lehet haragudni rá. A poénok többnyire ülnek, a gagyi történet pedig kellően erősen szorítja egy csokorba őket ahhoz, hogy elszórakozzunk rajta másfél órára. Bár másnap aligha fogunk emlékezni rá.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.